The Next Three Days (2010) - Egy nagyjából jól eltalált hosszúságú bevezetés után lendületesen bontják ki előttünk a szituációt, ami bizonyos szempontból eredeti, ám másfelől egyáltalán nem az. Egy tanár, miután a jogrendszer képtelen volt segíteni, úgy dönt, saját maga szökteti meg feleségét a börtönből, ahová emberölésért került.

Kb. Russel Crowe magánfilmjéről beszélhetünk, mert mindenki más totál háttérben van. Lehet, hogy jobb is, egy-két sarkosabb dolog így annyira nem lett zavaró. Pl. Olivia Wilde érzésem szerint még nincs készen a nagyfilmes szerepekre, pláne nem ilyen "fiatal anyuka"-szerepben, illetve a feleséget alakító Elizabeth Banks is néha képtelen átélni bizonyos jeleneteket. Inkább úgy éreztem, hogy a karaktere volt jól megírva, és nem sokat tett hozzá a saját játékából. Rajtuk kívül mindenki háttértáncos, a rendőrök totál arctalanok maradnak, nem is érdeklődünk irántuk, a nagyszülők meg kb. a logikai lyukak betömésére kellettek. De Russel barátunk elég jól elboldogul a vállaira nehezedő 122 perc nagy részével.

Két dolog miatt nem kapott jobb pontszámot a film: az egyik, hogy az elején kapunk pár pillanatot a film kellős közepéből, de minek. Tök fölösleges volt, szerintem megölte a feszültség és a várakozás egy részét is, nem volt jó ötlet. A másik, ami még súlyosabb probléma, hogy a legvégén elárulják nekünk az addigra kialakult kínzó kérdésünkre a választ. Nem kellett volna, vagy ha már igen, akkor inkább a negatív úton illett volna végigmenni, nem ezen a cukorszirupon, amire senki sem volt kíváncsi. Ez minimum fél pont leesését eredményezte.

Ebből látszik, hogy ez igazából tök jó film lenne pár definit hibától eltekintve. De így végül csak 3,5-et tudok adni rá.

The Vagina Monologues (2002) - Nem mai cucc, de anno eléggé ment körülötte a hájp, meg hát felvilágosult férfi az ilyen borderline-feminista témákban is tájékozódik (még akkor is, ha amúgy mélységesen ostobának tartja a klasszik keményvonalas feministákat). Hát, nem biztos, hogy jó ötlet volt...

Kezdjük azzal, hogy Eve Ensler (az író és előadó) kicsit sem szimpatikus, pedig ez egy ilyen témában eléggé elengedhetetlen lenne. Ő adja elő az összes történetet, ami indokolatlan, mivel közel sem olyan jó előadó. Az előadásmódja monoton, nem tud rendesen átadni érzelmeket, nem von be semmivel, nem éri el, hogy igazán érdekeljen, pedig lett volna itt pár tényleg érdekes anyag. Na, ez a másik, hogy van (mittudomén) 5 vagy 6 történet ahhoz képest, hogy az elején egész hosszú bevezetőben meséli el, hogy 200 nővel készített interjút, akik az élet minden területéről érkeztek, és mind mennyire mások voltak. És ebből lett 5-6 rövid történet, amik közül pár ráadásul annyira feleslegesen időrabló hülyeség volt (pl. a reclaiming cunt asszociációs felsorolása (visítozva, ráadásul), vagy a leszbi callgirl-ről szóló történetben a különböző nyögések bemutatása), hogy közben el kellett gondolkoznom, mennyi minden érdekességről maradok most le emiatt. Komolyan örültem minden kis fél-egy perces résznek, amiben valóban az interjúalanyok reakcióit látjuk, sokkal jobb volt. A történetek ráadául a beharangozott sokszínűséggel szemben nem nagyon mutatnak komoly varianciát: mindjárt kettő is szól leszbikusokról, és az összesben alig szerepelnek férfiak, és összesen EGY történetben pozitív felhanggal. Pedig a hölgy szintén leszögezi az elején, hogy ez nem egy férfiellenes kezdeményezés lesz. Aha...

Ez a dolog úgy lett volna jó, ha nem monológ formájában csinálják meg, hanem interjús formában, és nem szűk másfél órában, hanem alár sorozat formájában, mert tényleg annyiféle történetet lehetne ezzel kapcsolatban megosztani, hogy máskülönben mindenképp megfosztva érzi magát a néző valamitől. Sajnos itt még a kivitelezés módja, és az előadó személye sem túl jó, így érkeztünk el a végén a gyalázatos 1,5-es pontszámig, pedig a téma tényleg többet érdemelne.

No strings attached (2011) - Na ez egy borzasztó hulladék film. Ashton Kutcher jelenléte érthető, mert ő borzasztó rossz színész, de Natalie Portman mit keres itt? (Ezt láthatóan ő sem érti, egyébként.) Külön kiemelném a rettenetesre sikerült szinkront is. Bár az élvezeti értéken nem sokat rontott...

Most olvasom (indexen, hol máshol), hogy megtalálták a Coca-Cola szigorúan őrzött titkos receptjét, amit széfben tartanak, amit ninják, kalózok és Chuck Norris őriznek, amit összesen mindig csak ketten tudnak, és ők sosem utaznak egy repülőn, és tavaszi napéjegyenlőségkor szüzeket áldoznak nekik, és így tovább, parasztvakítás bekezdéseken keresztül. Mennyire kell hülyének lenni ahhoz, hogy az ember ezt elhiggye? Hogy ma bármi kikerülhet a piacra anélkül, hogy ne kéne féltucat ellenőrzőszervezet és bizottság előtt atomra pontosan beszámolni arról, hogy mit akanak megitatni a néppel? El tudom képzelni, ahogy valamelyik ilyen nagyonszigorú felmérésen a Coca-Cola képviselője rákacsint a főellenőrre, hogy "...és persze a titkos adalék."

The Town (2010) - Ami Boston Charlestown nevű része, ha nem tudtátok volna (én nem tudtam). Ben Affleck innen származik, és most úgy érezte, a (remélem csak részben, de) otthonról hozott témából összehoz egy mozit. Végülis nem lett rossz.

Bankrablós a téma, mert Charlestownban ennek a mesterségnek van a legnagyobb hagyománya. Ennek ellenére a bankok és páncélautók mind totál amatőr módon vannak megcsinálva, egy alapfokon túlmenő trükkre sincs szüksége hőseinknek a sikerhez. A rendőrség viszont örömmel és lelkesen vesz részt automata fegyveres tűzpárbajokban a nyílt utcán, mely igény szerint tömve van járókelőkkel. Ez nekem kicsit levett az egészből. Meg hát úgy egyáltalán nehezen vette be a gyomrom, hogy vannak ilyen helyek, ahol napfényes vasárnap délutánokon a sikátorokban driftelő autók ablakából osztanak gépfegyverrel, és akkor ott élnek emberek.

A karakterek sajnos elég sablonosak lettek, egyedül a papírbábu drogos csaj tetszett meg a végén, amikor kiborul, hogy őt mindenki papírbábuként kezeli (talán mert az :P). Nem is értem, hogy ekkora ordenáré lyukat a terven, mint ő, hogy nem vehettek figyelembe. Az egész társaság elég amatőr volt, egyébként, mégis úgy adják el őket nekünk, mint a hatóság kezéből örökké kicsúszó, zseniálisan dörzsölt valakiket. Akiket kettő percbe telik begyűjteni, amikor elkezd szorulni a hurok... Ha ez egy rendőrös film lett volna, akkor ők az első 10 perc anyaga lettek volna, akikre a film további részében rárohad a műanyaglakat.

Nem lett elég akciódús, elég trükkös, elég dramatikus ahhoz, hogy a felsoroltak közül bármelyik tulajdonságáért kedvem legyen elővenni újra. Nem rossz film, egy hármast nyugodtan megér, de nem tette magát emlékezetessé.

Nem értem, miért jó egy boltot elnevezni egy random keresztnévvel. Mindenki látott már ilyet: Ági virág, Olivér optika, és amit ma láttam, és végleg megíratta velem ezt a posztot: Gabi papír. Ezzel kompenzálják, hogy ők nem egy lánc tagjai, így nem írhatják ki a bolt neve elé, hogy Starfleur, Ofotért vagy Ápisz? Vagy ami valószínűbb: valami számukra fontos személyt (asszonyt-kölyköt-macskát) tettek bele a bolt nevébe, de azt is minek.

Ha nincs a közelében másik hasonló bolt, akkor a közelben lakók "_a_ boltként", messzebb lakók "az _x helyen_ lévő boltként" tudnak rá hivatkozni. Ha annyi hasonló bolt tömörül egy helyen, hogy indokolt egy ilyen különbségtétel, akkor is célszerűbb valami megragadó, humoros, figyelemfelkeltő nevet kitalálni, mert az kurvaélet, hogy a temető előtt összeverődött húsz virágosbódé közül nem úgy fog választani az egyszeri vásárló, hogy "jé, ezt Ilonának hívják, milyen szimpatikus, ide megyek".

Sajnos annyira reménytelenül '80-as évek-hangulatot árasztanak az ilyen boltnevek, hogy már akár csak ez is elég ahhoz, hogy ne menjek be, attól tartva, hogy csak szegfűt és gerberát, SZTK-kereteket vagy leporellót, fehér kifestőfolyadékot és indigót találok a vonatkozó boltokban.

Revolver (2005) - Platina kolléga kérte a kritikát (ha itt tette volna, úgy még jobb lett volna, de így sem szólok be), én pedig természetesen teljesítem. :)

Nos, ez a film már akkor veszélyesnek tűnik ha csak a stáblistára ránézünk: Guy Ritchie a rendezői, Luc Besson pedig a produceri székben? Na, itt el fog szabadulni a pokol...

És hát igen, ez is történik. A "megszokott" Guy Ritchie-tempót kapjuk némi franciás misztifikálással, és ködösítéssel. Adott egy kemény figura, akit félreállított egy szerencsejátékban utazó gengszterfőnök, és mikor hősünk kijön a sittről, akkor a főnök többé-kevésbé okkal készül arra, hogy az illető törleszteni fog. Ő akarja megtenni az első lépést, így elébemenve a kellemetlenségeknek. A megelőző csapás mértékére még hősünk sincs felkészülve, ám megmenti az életét két rejtélyes alak, akik uzsorásként keresik a kenyerüket, de láthatóan van valami rálátásuk a mögöttes szálakra. Minden pénzéért és a szolgálataiért cserébe segítenek neki keresztbetenni a főnöknek, és úgy általában az alvilági nagykutyáknak. Közben hősünk visszaemlékezéseiből megtudhatjuk, mit tanult a börtönben, hiszen még nagyobb spíler lett, mire kijött, ez nem lehet véletlen. Aztán persze Guy Ritchie-hez méltó módon a feje tetejére áll minden, mire a történet végére érünk. A lezárást már kicsit összecsapottnak éreztem, bár szép volt, hogy ennyire eltértek az ilyenkor szokásos megoldásoktól. Sajnos pár dolog nyitva maradt, de azokat nagyjából ki lehet pótolni fejben az addig megtudott információk alapján.

Hogy miről szólt... ez már nehezebb kérdés. Érzésem szerint főleg két dologról: az egyik, hogy hiheted azt, hogy te mozgatsz minden szálat, te tudsz minden infót, és te vagy mindennek a tetején, könnyedén kiderülhet, hogy ez nagyon nem így van. A másik, hogy odaverhetsz bármilyen durván egy ellenfélnek, ha az számít rá, mert konvencionális módon csinálod, akkor nem lesz átütő sikered. Ha viszont valami teljesen váratlan dolgot csinálsz, ami esetleg nem is ellene irányul, de nincs rá felkészülve, az sokkal hatásosabb lehet. Persze ezek csak a film fő gondolatainak a leegyszerűsített verziói, elég bonyolultan van prezentálva az egész, egy kis zen okosság itt, egy kis sztoicizmus ott, ésatöbbi. Tényleg elég komplikált film, nem csodálom, ha egyeseknek egy ponton túl elmegy tőle a kedve, vagy megnézik, és nem tudják összerakni. Nekem sem biztos, hogy sikerült...

Azért adok rá hármast, mert nem rossz, de egyrészt ilyen populáris témaválasztással ez a sok mögöttes tartalom és szándékos ködösítés már-már merényletszámba megy, másrészt Guy Ritchie-től már láttunk sokkal jobbat is.

Felemásan álltam hozzá a játékhoz. Amikor hallottam, hogy megjelenik, egyrészt arra gondoltam, hogy az ilyenek úgyis mindig beszippantják az embert, viszont belegondoltam, hogy azóta hány plusz réteget építettek a sima bejeweled-mechanizmusra (ld. Puzzle Quest), aztán még azokkal is megunta az ember egy idő után, mi lesz most a "sima" játékkal vajon...

The Chronicles of Narnia: the Voyage of the Dawn Treader (2010) - Ezek a Narnia-filmek úgy néz ki, sajnos leszállóágban vannak, de sajnos biztosra veszem, hogy akkor is leforgatják az összes részt, ha kisbalták hullanak az égből.

Négy roppant idegesítő főhősünkből 2 már felnőtt, így ők egy-két kósza jelenetnél tovább nem zavarják köreinket, ám a maradék kettő (pont a két legidegesítőbb, egyébként) most is kitesz magáért. Plusz beszerveztek melléjük egy harmadik, ugyanolyan elbaszott fejű beltenyésztett angol kölyköt, aki egymagában idegesítőbb, mint a négy régi gyerek együtt. Ha azt mondom, hogy az egyik legértékelhetőbb szereplő a második rész kardozó egere, akkor szerintem elmondtam mindent.

Az alakítások egyre körvonalasabbak, egyre kevesebb mögöttük az élvezet, az odaadás. A CGI elmegy-kategóriás, nem nagyon lehet belekötni, de semmi különöset nem kínál. A második rész bevállalósságával szöges ellentétben itt szélsőségesen gyerekbarát lett minden, még megsérülni sem nagyon látunk senkit. A történet annak ellenére vontatott, hogy alapvetően eseménydús. Sajnos ugye elég régi művet dolgoznak fel, ezért nagy formabontást nem várhatunk, kifejezetten sablonosak a fordulatok. Mindenkit egymásnak uszító zöld köd, ősgonosz, ami pont olyan formát ölt, amitől a legjobban félsz (Stay Puft habcsókemberke, hm?), stb. A végén lévő dialógus Aslannal megerősíti azt a szörnyű gyanúmat, miszerint ez az egész fantasy gyerektábor igazából a kereszténység és Jézus alakja körül forog, és ez méginkább elveszi a kedvemet a folytatásoktól.

Összességében az a baj ezzel a filmmel, hogy minden tekintetben lemarad kicsit egy jó filmtől. És míg ezek a problémák egyenként nem lennének zavaróak, együttes erővel majdhogynem egy B-film szintjére húzzák le a dolgot... Ez már csak kettő és fél (az előző 3,5 volt), a következőt jó eséllyel meg sem nézem. Már csak azért sem, mert zárójelenet tanúsága szerint a régi szettből származó két gyerek nem tér vissza többet, ellenben az új kedvenc igen. Attól pedig mentsen meg az Aslan...

RED (2010) - Na, ebbe aztán belepakolták a nagy neveket (Bruce Willis, Morgan Freeman, John Malkovich), és még a sztori is izgalmasan hangzott: hőseink idős, visszavonult CIA black-ops ügynökök, akiket a cég egyszercsak ki akar vonni a forgalomból. Erre nagyon ütős sztorit lehetetETT VOLNA építeni, de nem jött össze.

Az még rendben lenne, hogy nem akarják annyira komolyra venni a figurát, de igazán felszabadultan vidámkodni sajnos nem nagyon lehet, ha közben halomra lőnek embereket, szerintem (jó, van pár kivétel, ld. The whole nine yards, és társai, mondjuk ahhoz kellett egy Matthew Perry is). Viszont lehetnek benne akármilyen ütős akciójelenetek (a "Bruce Willis kiszáll a pörgő autóból"-jelenet önmagában majdhogynem elviszi a filmet), ha nincs komolyan véve az egész, akkor nem aggódunk a karakterekért, mert elkap minket a rajzfilmes érzés. És itt elkap sajnos. Engem elsősorban a csak a legbénább vígjátékokban (az előbb említett ismét kivétel) tapasztalt "Ölni tök jó móka"-elv zavart, amiért szerintem mostantól elkezdek mínuszpontokat osztogatni, annyira banális.

Ezen felül még sajnos a sztori is roppant kiszámítható, és szájbarágós. Pl. úgy a film feléig tartanak minket sötétben Morgan Freeman sorsát illetően, holott teljesen nyilvánvaló, hogy nem lőtte le a merénylője. Ez így megint az én hülyének nézésem. Később ő egyébként egy igen lapos jelenetben fog meghalni (ami után megint átverve éreztem magam). Mit mondjak még...lássuk csak: a legrosszabb akciófilmes szelektív pontosságú lövöldözés folyik (a főhős mindig egy lövéssel talál, a rosszfiúk automata fegyverrel, egy méterről sorozatot lőve _sem_), indokolatlanul és erőltetetten báboznak a szereplőkkel (az ősprofi mesterlövész csaj nem talál el senkit, csak hogy a karakternek tiszta maradjon a keze), és nagyon meseinek éreztem a romantikus szálat is. Két teljes idős főkaraktert is majdnem teljes egészében a comic reliefnek szenteltek (a kiscsajt és John Malkovichot), ez is mi...

2,5-et tudok neki adni, nem tudom javasolni, csak ha nagyon nincs más.

The Runaways (2010) - Életrajzi film Joan Jettről és első zenekaráról, a Runaways-ről. Elsősorban azért néztem meg a filmet, hogy megnézzem, hogy alakít Dakota Fanning normális felnőttszerepben (bár itt is 15 éves a történet szerint, ugye...). Nagyjából korrekt volt, mint ahogy a film is, bár annak a nagyvonalúságaira a fenti okból nem voltam annyira érzékeny.

És nagyvonalúság volt is pár, nem is kicsi. Például rohamtempóban áll össze az együttes: Joan letámadja Fowley-t, aztán máris a lakókocsiban próbál a banda, akikhez már csak Cherie-t kell hozzácsapni. Ezután rohamtempóban lesznek híresek is: egy házibulis koncert után máris turné van, meg miegyéb. Érzésem szerint ezen a részen azért rohantak át, hogy a Cherie-féle züllés és szenvedés részéhez érjenek, azzal akartak igazán foglalkozni. Ám ezt elég súlytalanul ábrázolják, nem éltem meg tragédiaként. Azt viszont igen, hogy az együttes igazi lelkéről, Joanről nagyon hamar lekerült a fókusz, és gyakorlatilag Dakota Fanning magánfilmjévé avanzsált az egész.

Egyébiránt korrektül reprezentált életrajzi film közepesen sok zenével (én elviseltem volna még többet is, de lehet hogy a film rovására ment volna, ki tudja...), jól alakító színészekkel. Aki akármelyik Jett-féle kezdeményezés rajongója, annak kötelező, zenebuziknak erősen ajánlott, mindenki másnak egy "sima" 3,5-es film.

Party Monster (2003) - Azt kell mondanom, hogy nem élveztem ezt a filmet. Elvileg ez egy életrajzi film egy Michael Alig nevű new yorki buliszervező srácról (akit Macaulay Culkin alakít, hát nem lett szimpatikusabb ezzel a filmmel...), a szokásos fordulatokkal: Ő az új gyerek, a senki, aki a semmiből jött, aztán megismeri a tuti arcokat, akik először lenézik, aztán felmutat valami menőt, aztán befut, jön a hedonizmus, a drog, szétcsúszik, hülyeségeket csinál, lecsukják, te meg megkapod a tanulságot. Ez még érne is valamit, ha közben nem úgy ábrázolnák a '80-as évek amerikáját, hogy ahhoz képest a mai Hollandia a spanyol inkvizíció. Kivétel nélkül mindenki csodálattal vegyes vonzalommal tekint a valóságban valószínűleg mindenkinél minden biztosítékot kicsapó társaságra, és minden körvonalas egyszerűséggel sikerül nekik. Emiatt nem volt sok feszültség, nem kedveltük meg a karaktereket, egyszóval akárhogy alakulhatott volna a sztori, tökmindegy lett volna. Így is az egyik legantiklimaktikusabb befejezés lett a vége, egyébként.

Élek a gyanúperrel, hogy azért érzem ilyen negatívnak a filmet, mert nettó módon irritált a szereplők 95%-a, ezért kicsit felhúzom a pontszámát, de így is csak 2,5 a vége.

Egyébként ezt a filmet is főnyomott ajánlotta, a többi rendkívül bejövős film mellé belefért egy ilyen is.

Buried (2010) - (Spoileresek leszünk, vigyázat!) Sok pozitív kritikát hallottam a filmről, ezért néztem meg. Tényleg jó, de nem osztatlanul. Maga az alaphelyzet sok pontot ért, nagyon nehéz filmes szituáció. Végig egyetlen szereplő, bizonyos Ryan Reynolds, nekem nem mondott sokat a neve. Ő mégis felnőtt a feladathoz, amiért tisztelet illeti meg. Na, őt ássák el a terroristák egy faládában, és adnak neki 1-2 tárgyat, amivel kihúzhat némi időt a föld alatt. Ezek közül a legfontosabb egy mobiltelefon, mivel váltságdíjat akarnak kérni érte, ezért ezen keresztül adnak neki utasításokat.

Elhiszem, hogy az ember ilyen szintű stresszhelyzetben nem cselekszik ésszerűen, de amit a figura helyenként csinált, az nettó módon kiborított. Kb. random hívásokra pazarolja a mobil akksi-idejét, és még hivatalos szerveket hívva sem tudja úgy előadni a mondanivalóját, hogy bárki is akarjon vele kezdeni valamit. Ez mondjuk kevésbé az ő hibája, és inkább úgy éreztem, hogy a vonal másik végén lévő emberek reagálnak totál idiótán, mármint irreálisan idiótán (mert azt levettem, hogy az idióta reakciók fontos részei lettek volna a filmnek). Az mi, hogy felhívja a külügyet (asszem), bediktálja minden adatát, közli, hogy élve eltemették, nem lehetne-e, hogy valamit intézzenek, erre az ügyintéző csaj kb. ilyen felháborodott hangon közli, hogy de hát az a világ másik végén van, ő onnan mit intézne...? Persze, mert mindenki így reagálna, mikor egy potenciálisan halálraítélt ember hívja fel őt, mint utolsó reménységét. Reális.

Aztán még jobban ledobta az agyam az ékszíjat, amikor felhívta a főnöke, és telefonon keresztül kirúgta. Itt úgy érzem abszolút elrugaszkodott a sztori, én öncélúan beleerőltettek olyasmiket is, ami nélkül több lett volna. Nem tetszett továbbá, hogy amikor beszakad a láda, és ömlik be a föld, meg sem próbál kitörni. Még akkor is jobb, mint a biztos fulladás, ha épp jönnek érte.

Volt még egy-két ilyen jelenet, amit nem tudtam hová tenni. De nem tudom lejjebb értékelni a filmet, mint 4, mert ez nem egy átlagos jófilm, hanem nagyon nehéz, nagyon nagy elődökkel rendelkező témát választottak (Phone Booth, valaki?), és ez becsülendő.

Crash (2004) - Ezért a filmért is főnyomottnak tartozom köszönettel, ugyanis a megfelelő bejegyzésben ő ajánlotta nekem. Ez a film vérbeli dráma, főszerepben a faji ellentétekkel. Ez nem csak a szokásos oldalakról van körüljárva, hanem egészen váratlan helyzetekben, egészen váratlan tartalommal tud előkerülni ugyanaz a toposz. Nem is tudnám megmondani, mivel érte el a film, hogy ennyire tetszett. Igazából lehet, hogy pont az életközelisége az, ami megvett.

A színészek perfektül alakítottak, ami itt azért volt különösen nehéz, mert átlagemberek bőrébe kellett bújniuk, egy-két kivételtől eltekintve különösebben erős stílusjegyek nélkül. Ez sokkal-sokkal nehezebb feladat, mint egy erősen karakteres, kitalált, megcsinált figura, ebben biztos vagyok. Ráadásul még csak nevek sem voltak a filmben különösebben, Sandra Bullock volt talán az egyetlen széles körben ismert valaki, ő is alig szerepelt. Mégis mindenki tényleg zseniális munkát végzett, figyeljétek csak meg.

A film végig több szálon bonyolódik, melyek párszor keresztezik egymást, de szerintem ebben a filmben nem ez volt a lényeg. Mindenesetre a végén minden történet többé-kevésbé lezárul, némelyik kifejezetten katartikusan. Nekem egyvalami nem tetszett: [spoiler]Hogy a rasszista rendőr apjának az esete nem oldódik meg, egyfajta büntetésként a fia viselkedéséért. Szerintem sokkal reálisabb lett volna, ha a fordulópontot jelentő jelenetben a fekete csaj a javára dönt. Ez így kicsit mesei fordulat volt, hogy a gonosz jól megkapta a magáét, ha-ha.[/spoiler] De a többi vonalon nem volt gond.

Ez a film érdemes nálam egy igen előkelő 4,5-re. Azért nem 5-ös, mert a téma, amihez nyúlt, kicsit "adja magát", nem nehéz kihozni belőle a potenciált, és helyenként picit azt éreztem, hogy a film is biztosra megy.

Már az elején leszögezem, hogy az eset szörnyű, és nagyon sajnálom a három lányt, akik meghaltak, DE:

Most azon megy a huhogás ezerrel, hogy több embert engedtek be, mint amennyire hitelesítve volt a hely. Nem kéne ilyen szemforgató módon álságosnak lenni, mintha nem ez menne _minden_ este _minden_ felkapottabb szórakozóhelyen. És ha már az ország nagy része Magdinénisen összecsapja a kezét, hogy ezt miért lehet így, akkor üzenem nekik, hogy azért, hogy ennyi legyen a beugró, és ne ötször ennyi, illetve hogy ne kígyózzanak kilométeres sorok a helyek előtt, és ott tudjon bulizni az ember, ahol akar, nem pedig ott, ahová épp befér. Ezekről azért ne feledkezzünk meg.

Aztán -bár sejtem, nem leszek népszerű ezzel a nézetemmel- én igazából megkönnyebbültem, amikor az első hírekkel ellentétben kiderült, hogy nem késelés volt, hanem a tömeg okozta a tragédiát. Nem tudom melyik szülő hogy van vele, de ezután az eset után minimális szükséges eligazítással, de azért el merném engedni a kölykömet egy hasonló bulira, adott esetben ugyanarra a helyre is akár, de ha késelés lett volna, akkor semmiképp. Plusz még el is gondolkoztam volna, hogy hová tart az ország, hogy egy random este egy random (nem különösebben rossz hírű) szórakozóhelyen így egyszercsak három lányt megkéselnek. Na, ennek fényében mondom, hogy a jelenlegi verzió még istenes.

Tartok tőle (Igazából lófaszt. Biztosra veszem), hogy egy újabb populista szólam lesz a dologból, mint anno a tűzijátékos dologból is, és ugyanúgy fognak majd valakit (a tulajt, a szervezőt, a szekusokat, stb.), akiken elverhetik a port, és ezzel le lesz tudva a felelősségrevonás. Gyorsan hozzá is teszem, hogy igen, helyes, ha megbüntetik a megfelelő poszton lévő embereket az adott kihágásokért (pl. ahogy most olvasom, a helynek ki sem lett volna szabad nyitnia aznap este), de ne csináljunk egy olyan ügyből boszorkányégetést, amit minden nap minden tulaj/szervező ugyanúgy megcsinál. Ha már komolyan akarják venni, akkor felül lehet vizsgálni az összes hely ilyen irányú magatartását, csak aztán ne csodálkozzunk, ha a fent már kifejtett problémákkal kezdünk szembesülni.

Ultramarines - a Warhammer 40000 Movie (2010) - Kellett ez már, mint egy falat kenyér. Gondolom ezt a véleményemet rengetegen osztják, akik ismerik a mögöttes sci-fi és szerepjátékvilágot, ami annyira egyedi és utánozhatatlan, hogy senkit nem hagy hidegen. Én sokáig távolról piszkáltam, a minden tekintetben való eltúlzottsága és kaotikus jellege miatt eléggé viszolyogtam tőle. Aztán elolvastam az Űrgárdistát Ian Watsontól, és szerelem lett a dologból.

Ez a rövid animációs film is nagyjából ahhoz a témához nyúl, amihez a fent említett regény: Space Marine-ok, Űrgárdisták ha úgy jobban tetszik, a császár emberfeletti katonái. Az Ultramarine rend közülük is a legdurvulensebb, ezért nem tetszett az, hogy a filmben szíre-szóra hullottak minden irányba, de ez talán indokolható azzal, hogy újoncokról van szó. Nem tetszett továbbá az általános hangvétel a renden belül, az egymásnak beugatások, a függelemsértések. Én valahogy nem így képzelek el egy hiper-elit, harcnak élő katonai egységet. Továbbá a világ kicsit kihalt volt, a sztori abszolút csőlátással kizárólag hőseinkre koncentrált, és a végére olyan érzés volt, mintha rajtuk kívül nem is létezne más. Aztán kicsit low-tech lett a dolog: egyetlen szakasz, minimális gépesítéssel. Persze a kötelező kanyarokat megkapjuk, így a megfelelő pontokon majd felzúg a lánckard is, de én az első Warhammer filmtől techdemót vártam, meg oltári nagy csatákat. Olyasmiket, mint a játékok bevezetőiben, amikor előlép a porfelhőből a Dreadnought, és belekaszál az orkok tömegébe. Itt sajnos nem lesz ilyen, "csak" egy elég vontatottan felépített gyalogos felderítés, némi lövöldözés itt-ott, kötelező csavar, finálé-leszámolás, és ennyi.

Annak ellenére, hogy ma már előkerült a low-tech kifejezés, azt egyáltalán nem a film megvalósítására értettem. Elég igényes munka ahhoz képest, hogy ebben érzésem szerint nem volt egy tonna pénz, és elég szűk rétegnek is készült, ergo jó eséllyel soha nem lesz nyereséges. Korrektül van animálva, az egyes karakterek még úgy is tök jól megkülönböztethetők, hogy majdnem egyforma páncélban vannak. Szépek a tájak, az effektek, minden, le a kalappal. Nem lehet odatenni a blockbusterek mellé, de nem is egy kategória azokkal. A történetvezetésre is végül a korrekt jelzőt kell akasztanom annak linearitása ellenére, mert a W40K univerzumában eléggé kényszerpályán mozog minden, nehéz bele eredeti, formabontó ötleteket vinni. Igazából kár is volt a fenntartásaimmal nyitni a dolgot, mert úgy gondolom az egész film ahogy van, teljesen elismerésre méltó, már annak is örülni kéne, hogy elkészült, de ez még élvezetes is. Ja, és ki kell emeljem, hogy az Imperial Fists vezér páncélja olyan szinten kickass, hogy még. Nem hiába került ő a poszterre egy Ultramarine-okról szóló filmben. :P

Így végül 3,5-et adok a filmnek, még akkor is, ha objektíven nézve kicsit kevesebbet érdemelne. Mert tetszik a kezdeményezés, mert támogatom, és mert fan vagyok. :P

Scott Pilgrim vs. the World (2010) - Gyáá, ez a film mekkoraaaa...! :D Hallottam róla egyet s mást előzetesen, de erre nem lehet felkészülni. :) A főszereplő srácról még nem dőlt el, hogy jó színész, vagy csak ezt az egy karaktert tudja. Már önmagában az ő kis világa is megérne egy filmet, de itt még sztori is van hozzá: az általa kinézett csajnak van hét gonosz expartnere, akikkel hősünknek meg kell küzdenie, hogy együtt lehessenek. Ez egyrészt bájosan és mesésen naiv, egyszerű és mégis látványos, ám még fordulatokat is tudtak belecsempészni, szóval teljes az öröm.

A film egyértelműen a képi világával visz mindent. Ilyen videójátékosra-stilizáltra csinálták meg, de nem ám úgy finoman, mint eddig bárhol, hanem teljesen elmebeteg mértékben. A számomra ismeretlen színészek is benne voltak a karaktereikben, bár gyanítom tőlük ez a stílus amúgy sem áll messze. Összességében annyira tökéletesen _szórakoztatva_ éreztem magam a film egésze alatt, hogy a közeljövőre egy második megtekintést is beütemeztem Heorogrimmel. És persze jár az ötös.

Gulliver's Travels (2010) - Na, új Jack Black-film. Megint ugyanazt alakítja: a szimpatikus lúzercsávót, aki hazudik, elbassza, de aztán rájön a tutira, és mindent helyrehoz, a végén pedig befut. Ez jó lenne, ha eközben történne egy egyébként érdekes film, sok érdekes mellékszereplővel (mint pl. a Tropic Thunderben), ám itt rá épült az egész, és ez hiba volt (jó, volt két meglepetésszereplő: Chris O'Dowd aka Roy@IT Crowd, és Jason Segel aka Marshall@How I met...). Színésznek egyelőre úgy tűnik, kevés, és most jött el az a pont, amikor kifogytak az önjáró filmekből, amikbe beleültetve őt úgy nézhetett ki, mintha jó lenne.

Ott kezdődnek a problémák, hogy az amúgy igen látványos, súlyos, sokrétű, és rengeteg mondanivalóval bíró Gulliver-történetből fogták kizárólag a lilliputi részt, és erről csinálták a filmet. Ez oltári kevés, pláne úgy, hogy nagyjából mindenki tudja, mennyi van még a történetből. Aztán az alakítások is iszonyú bénák, ami félig eredhet a sablonos szerepekben történő feszengésből. Az egyetlen dolog, amire koncentrálniuk kellett volna, az a miniatűr világ megalkotása, ám a szabályok olyan gumiszerűen működnek, hogy az mindenki szemét bántja. JB össze-vissza ugrál a város közepén, és még véletlenül sincs földrengés. Nekiesik egy háznak, de lepattan róla. Megintcsak a város kellős közepén verekszik egy óriásrobottal (Gulliver, mi? Meg a faszom...), és nyilván nem taposnak el senkit, nem döntik romba az egészet, semmi. Oltári gyermetegre vették az egész tálalást, mondanivalót, megvalósítást, mindent. És emellett még üres is maradt az egész.

Meglehetősen felidegesített, hogy ilyen trágya munkát végeztek egy ilyen mű feldolgozásakor, illetve hogy láthatólag beálltak JB filmjeinek futószalagos gyártására. 2-re tudom értékelni a filmet, azonban azt a személyes kis lebaszást még mellétenném, hogy míg mondjuk az egyébként szintén elég közepes Year One nem vette el a kedvem a további JB nevével fémjelzett dolgoktól, ez annál inkább. Szóval ezügyben folytatás csak a csillagok kedvező együttállása esetén, sokkal valószínűbb a skip.

JB egyébként zenésznek nem rossz. Miért nem azt csinálja inkább? Időtlen idők óta nem jött ki semmi a Tenacious D-től...

A múltkori indexes gyűjtésre (igaz az félévkor volt) való reakcióm is jó mókának bizonyult, úgyhogy csináljunk most is ilyet. Lett új indexes cikk a szerintük leginkább várt idei filmekről, hát lássuk:

A félszemű (True Grit)
Ezt csak ők várják, ugyanis tavalyi film. Tudom, hogy sznob dolog és fujj, de mindig nehezemre esett azonosulni azokkal, akik a filmek itthoni megjelenési idejét tekintik _A_ dátumnak. Ha annyira várod, szedd le. Aztán ha jó, még mindig elmehetsz moziba is megnézni (ahogy én is szoktam), feltéve persze, hogy nem basszák el a szinkront, amit azért sokszor megtesznek sajnos, szóval...
A filmről még nem tudok véleményt mondani, egyelőre kell hozzá egy felirat, ez a cowboy-akcentus mindig is a gyenge pontom volt sajnos.

Álomháború (Sucker Punch)
Hát a címfordítás kemény dió lehetett, az tuti. :D Így kicsit inkább iylen gyerekfilmes felhangja lett, de én sem tudtam volna jobbat mondani, úgyhogy nem szólok be.
A trailer eszméletlen ütős. Egyetlen problémának azt tudom elképzelni, hogy ellőtték benne az összes látványos pillanatot, kb. mint az Avatarban anno. De ha nem ez a helyzet, és megússzuk rövid felvezetéssel, és minimális töltelékkel (ergo a lehető legtöbb akciót kapjuk, mert ez a film erről kell hogy szóljon), akkor telitalálat lesz.

Sikoly 4 (Scream 4)
Annyira lejárt műfaj ez, hogy még. Az előző 3 sem tudott érdekelni, ez sem fog. Csak arra jó, hogy ebből is készülhet majd egy 2-3 imdb-pontos paródia.

Thor
Megintcsak jó a trailer, ez alapján jó filmet várnék, viszont sajnos annyi rossz tapasztalatom volt már, hogy tudom: a jó trailer nem garancia semmire. A másik intő jel, hogy ez képregényfeldolgozás, azokat is feltűnően sokszor basszák el. Reméljük a legjobbakat, de én egyelőre nem élem bele magam.

A Karib-tenger kalózai 4 (Pirates of the Caribbean 4)
Ezt annyira nem lehet majd elszúrni, hogy ne legyen jó. Bár az ilyen kijelentésekkel vigyáznom kell. De Orlando Bloom nem lesz, ami simán jót fog tenni, szerintem. Én várom.

Harry Potter és a Halál ereklyéi 2. (Harry Potter and the Deathly Hallows 2.)
Ez az a film, amit akkor is megnéz majd mindenki, ha csak mérsékelten tetszett neki az előző rész. Érzésem szerint el lesz kapkodva kicsit, olyan "jobban is meg lehetett volna csinálni"-érzést hagy majd maga után. De legalább ez a filmes saga is a végére ér, vártuk ezt a pillanatot.

Conan
El fogják baszni, az hétszentség. Meg a régi Conan azért volt ütős, mert a műfaj egyik úttörője volt. Most nem lesz benne Schwarzenegger, ellenben lesz benne két tonna CGI, ami még egy rossz filmet sem mentett meg, szóval ha nem szedik össze magukat nagyon-nagyon, akkor ez is beáll majd a rossz remake-ek sorába.

Cowboyok és űrlények (Cowboys and Aliens)
Jon Favreau, az Iron Man rendezője követte el (akit csak most kötöttem össze a Very Bad Thingsben vagy a Friendsben látott Jon Favreau-val), és már maga az ötlet is tetszik. Aztán persze nevek is vannak benne, ami nem árt. Olivia Wilde külön pluszpont, bár reméljük jobb lesz, mint a Tron Legacyban.

The Woman in Black
Daniel Radcliffe miatt lesz érdekes ez a film. Kíváncsi leszek, hogy ki tud-e majd lépni a Harry Potter-skatulyából, mert egyelőre ha ránézek, én a kis varázslógyereket látom, és várom a "huss és pöcc"-típusú akciókat. Mivel kísértetes film, ezért tartok tőle, hogy nem az én igényeimet fogja célozni, de ha kicsit is túlmegy az olcsó vásári ijesztgetésen, akkor már most borítékolom neki a pozitív kritikát.

Sherlock Holmes 2.
Mondom sorban az indokokat, amiért ez nálam tuti befutó: Guy Ritchie, Robert Downey Jr., Stephen Fry, Noomi Rapace. Csak aztán nehogy úgy járjon, mint a már ma is említett Iron Man 2... Drukkolok neki.

Mivel sosem fektettem le az általam adott értékelés szabályait, gondoltam, mondok róla pár szót, hogy aki eddig csak példafilmek vagy összehasonlítások alapján próbálta elképzelni, mit jelent nálam egy kettes vagy egy négyes, az most képbe kerüljön. Maradjunk csak a filmek témájánál, a helyeknél általában úgyis mindig tételesen kiemelem az előnyöket és hátrányokat is, mielőtt ráakasztok egy pontszámot.

(0 - Hipotetikus Zéró)
Nem tudom, ilyen szavazat adható-e, imdb-n tuti nem, ezért én sem adtam még ki ilyet, nem is hiszem, hogy fogok.

0,5 - A LEGALJA
Csak a legrosszabb filmek érdemlik ki, ahol leginkább olyanokra kell gondolni, amik unalmasak és rosszak, vagy kiábrándítóan rosszak, vagy hasonló, mivel az "annyira rossz, hogy az már jó"-típusú filmek általában átbillennek az alsó holtponton, és végül pozitívabb eredményt kapnak. A 0,5-ös filmeken jó esetben elalszom, amennyit pedig látok belőle, az látványosan nem szórakoztat.

1 - Rettenet
Csak mert nem a lista alján vannak, ne higgyétek, hogy ezeket a filmeket bárkinek is ajánlanám. Az ilyen filmek általában egy-két eltaláltabb jelenet vagy jópofa megoldás miatt kaptak egy plusz kegyelem-félpontot, és kész. Viszont másfél óra kiábrándítás közepette egy jó akciófilmben tucatdolognak számító körrúgás is tud olyan élénkítő hatást gyakorolni, hogy ez a pontszám meglehetősen megtévesztő legyen. Szóval óvatosan.

1,5 - Rossz
Ezek a filmek is még bőven a kimondottan rosszak közé tartoznak. Nagyjából ez a teteje annak a színvonalnak, amikor azt mondom a végén felállva, hogy kár volt belefeccölni ezt az időt. Ezek _talán_ javasolhatók egy témakör vagy egy franchise elkötelezett híveinek, rajongóinak, de másnak semmiképpen.
(Ha kilövök egy filmet a vége előtt, akkor ennél általában nem kap több pontot.)

2 - Nem jó
Az ilyen film lemarad az átlagtól. Általában majdnem olyanra sikerül, hogy minimális szájhúzással végignézhető lenne, de aztán elszúrnak benne dolgokat, pont annyira, hogy ne tudd élvezni, és ne akard javasolni senkinek. Átlagfilmnek lenni sem nagy feladat, pláne nem kiváltság, de a ketteseknek még ez sem jött össze. Ennek fényében álljatok hozzájuk. Mondom ezt azért, mert itt már elkezdene az ember gondolkodni, hogy "hátha van benne valami jó, ha 1,5 ponttal jobb, mint a legalja". Általában nem, vagy nem éri meg.
(Ha beletekerek egy filmbe, akkor ennél általában nem kap több pontot.)

2,5 - Az átlagfilm
Ez is milyen jól hangzik, nem? Pedig nem annyira. Az átlagfilm csak annyit tud letenni az asztalra, hogy nem lehet látványosan belekötni. Általában pont annyi minimális hatást gyakorolt rám másfél-két órás megfeszített munkával, hogy ne akarjam páros lábbal belerúgni a 2,5-ös lélektani határ alatt tenyésző fertőbe, de semmiképp sem tett le semmi olyat, ami igazán eredeti, élvezetes, szórakoztató lenne. Vagy ha esetleg igen, azt később elszúrta valamivel, nem kicsit.

3 - Nagyjából jó
A nagyjából jó még nem jó. Valami minimális teljesítmény az átlag fölé emelte, de van egy kevésbé ismert lélektani határ is, a 3,5, ezt pedig nem sikerült elérnie. Ezek a közepesen érdekes filmek, amikből már szívesen mesél el az ember egy-két jelenetet, a rajongóknak és megszállottaknak különösebb szemforgatás nélkül tudja ajánlani, és esetleg ha nagyon nincs jobb ötlet, csak úgy bárki számára is megnézhetőnek ítéli. Ide szoktak kerülni azok a jó filmek is, melyek receptből készültek, és nulla újítás, kreativitás van bennük, de ettől eltekintve máshol nem lehet beléjük kötni.

3,5 - A jó film, kéremszépen
A második fontos léc, amit egy filmnek meg kell ugrania. A 3,5-ös filmről úgy jössz ki, hogy megérte az idődet és a pénzedet. Jó volt. Azért nem ez fog beugrani, ha valahol össze kell majd foglalnod a kedvenc filmjeidet, nem fogsz róla hőskölteményekbe illően áradozni a haveroknak, és nagy valószínűséggel egy indefinit idő után el is fogod felejteni. De ha friss, vagy rákérdeznek, akkor bólogatsz, és ajánlod, mert nagyjából senki sem fogja magát átverve érezni utána. Itt kezdődnek azok a filmek is, amiket hajlandó lennék újranézni, ha olyan helyzet adódik. De ha van lehetőség, inkább valami magasabb pontszámút nézek sokadszorra, 3,5-öset csak nagyon szájhúzva.

4 - Kiváló
Vagyis több, mint jó. Valami kiemelte ezt a filmet a jó filmek már alapjáraton sem sok kívánnivalót hagyó sorából. Valami számomra kedves téma, megvalósítás, hatás is elérheti ezt épp úgy, ahogy egy kivételes rendezés, vagy alakítás. Amikor egy film az elvárhatónál kreatívabb tud lenni, azt is általában ezzel az igen kritkus plusz félponttal jutalmazom.

4,5 - Majdnem tökéletes
Itt megint indirekte kell megközelítenem a témát, a tökéletes filmek felől. A 4,5-ös filmek azok a tökéletes művek, amiket aztán végül valami aprósággal "elszúrtak", de csak épp hogy. Ritkán kiosztott pontszám ez, mert a tökéletesség tönkretételén általában felszívom magam, és sokkal lejjebb húzom a pontszámot. Annál jobbak lesznek a 4,5-ösre pontozott filmek, szóval ez nem feltétlenül hátrány. Így itt már csupa emlékezetes darabot találunk, és ha azokon az apróságokon túl tudjuk tenni magunkat, amik elválasztják a legfelső kategóriától, akkor akár sokadszori megnézésre is maradéktalanul leköt, csak úgy elsuhan az a 1,5-2 óra.

5 - Nem vagyunk rá méltók
Egy borokkal foglalkozó blogon láttam ezt a kategóriamegjelölést, és nem tudtam kihagyni, hogy át ne emeljem (ami nem lopás, lévén széles körben használt kifejezésről van szó, ráadásul még a homage is megvolt).
Ezek a filmek azok, amik hirtelen a nyelvedre tolulnak, amikor valami igazán jót, kedvencet kérdeznek tőled. Ezek a bezzeg-filmek, amiket lépten-nyomon előszedsz ilyesmi témájú beszélgetésekben, félig azért, mert kikezdhetetlen érvek a másik (általában gyengébb) filmmel szemben, félig pedig azért, hogy lássák, milyen kifinomult az ízlésed. Mert ezek a filmek már nem kisebb befolyást gyakorolnak, az ízlésedet határozzák meg mások szemében. Ezért rendkívüli gonddal válogatom ki őket, és csak a legszigorúbb feltételek mellett lehet bekerülni ebbe a VIP-körbe. Aztán persze csillogó szemmel ülsz le eléjük újra meg újra, és csöndes áhítattal figyeled, ahogy a filmművészek varázsolnak.

Hát így. Remélem, hasznos volt.

Insomnia (2002) - Ezt a filmet kb. azóta meg akartam nézni, mióta megjelent. Így majdnem 10 évvel később sem késő, én mondom. Az ok (más egyebek mellett) Robin Williams volt, negatív szerepben. Hallatlan, elképzelhetetlen...

Persze elsősorban Al Pacino viszi a filmet, de mindenki más is jól szerepel körülötte. A sztori nem kimondottan eredeti, de a körülmények (már önmagában Alaszka is mint környezet) egyedivé teszik. A faúsztatós jelenet például nagyon bejött, és még nem sűrűn láttam hasonlót. Robin barátunk csak relatíve későn jön be a képbe, de akkor is egészen új arcát mutatja: egy percre sem figyel ki a meglehetősen nehéz karakter mögül a "szokásos", komikus énje. A filmet alaptémaként át- meg átszövő álmatlanság-téma (elsősorban a fehér éjszakák miatt, de aztán persze jönnek a többletjelentések) is szépen megvalósított, én magam is elfáradtam a film végére, és gyanítom ezt a hatást akarták elérni, többek közt. Annál jobban hat a folyamatosan pörgő események láncolata, nem nagyon van felesleges perc a filmben. Konkrétan az egyik dialógus közben kicsit másra kellett figyelnem, és utána visszatekertem, mert úgy éreztem, valami fontosról maradtam le (és tényleg, egyébként).

Engem ugye az elején említett okból nyilván a hatalmába kerített a "navégre, ez kellett"-érzés, de úgy érzem, a film úgy egyébként is jobb egy sima jónál, ezért kap négyest.

Ha itt kapirgáltok kicsit, akkor garantált a szórakozásotok akár egy egész délutánra. Az van ugyanis, hogy ilyen sokpénz/perc áron hívható telefonos jósok és gyógyítók vannak itt összegyűjtve egy hasznos, fényképes, jellemzőket felsoroló listában. Olyanokon ne akadjunk le, hogy mindegyiknek 5 csillagos értékelése van (hogy ez mit jelent, már az is rejtély, szóval...). Az igazi móka ott kezdődik (persze ha túljutottunk a teljesen nyilvánvaló képek-nevek-titulusok trión való röhögőgörcseinken), amikor felfedezzük lejjebb a kis adatlapokat, mint valami autóskártyán. Témakörök, eszköz, képesség, stílus... Na itt jött be a címre is hatást gyakorló Pokémon-déja vu. :) A Szókimondó stílus legyőzi vajon az Együttérzőt? :D Ha felhívom a számot, és belekiabálom a telefonba, hogy "Odin, téged választalak!! Rúnatámadás!!", akkor...? (hm, ez sokkal menőbben hangzott, mint elsőre gondoltam) Elcseszett egy világban élünk, de megnyugtató, hogy némelyik részén még lehet felhőtlenül mulatni. :) Na irány felfedezni, aztán kommenteljétek be a gyöngyszemeket.

Peaceful Warrior (2006) - A szokásos sportfilmek sablonjára épül az egész, azt kell mondjam, lényeges áttörést nem hoz semmiben. A Nick Nolte által nagyjából hitelesen alakított Socrates karaktere már közel sem hiteles. Az elején ilyen zen buddhista jellegű tanítónak akarják ábrázolni, aztán a végére lemegy egy útszéli karateedző szintjére, és persze közben hihhhetetlen banális "nagy igazságok" lesznek a fejünkhöz vágva. Bár nem olvasom, de Popper Pétertől végig a fejemben járt a hamis tanító kilenc ismérve, amiből Socrates többet is hoz (3,4,7,8, szerintem).

Aztán a végén felmerül, hogy mi van, ha csak a srác képzelte el az öreget (nyilván már sokkal korábban felmerül, de csak itt utalnak erre igazán), de ennek meg ellentmond, hogy a csaj is ismeri.

Jó film, jó film, de végig vártam, hogy a sportfilmes standardok fölé tud majd emelkedni, aztán inkább mégsem, ez kicsit csalódottá tett. Három és fél azért jár neki, nem volt vele semmi baj.

Mert valljuk be, az. Tényleg. Én vissza is küldök nekik mindent, amit csak lehet. Persze nem a saját adataimmal, hanem mindenféle kreatív inzultussal kitöltve. Elvégre ők állják a postaköltséget. Nekem fél perc szórakozás, nekik egy százas. Egyszer majdcsak bedől a birodalom, ha elegen elkezdik ezt csinálni. (mf@naiv.hu)

(Képekkel gazdagon illusztrált update a tovább után.)

Hard Candy (2005) - Még jóideje, a megfelelő bejegyzésben ajánlott nekem főnyomott fedőnevű kollégánk egy vagon filmet, melyek egy részét csak most listáztam be, és kezdtem el megtekinteni. Konkrétan ezért a darabért simán jár neki a hónap olvasója díj. Szóval ha még jársz errefelé, főnyomott: ezúton is köszönöm!

Kezdjük azzal, hogy Ellen Page a főszereplő. Egyszerűen odavagyok ezért a csajért, valami fenomenális minden alakítása. A kamaradrámás setupban még Partick Wilson, és egy rövid mellékszerepben Sandra Oh kap helyet. A történet szerint Haley egy 14 éves, ám szellemileg koraérett lány, aki megismerkedik az interneten egy nála sokkal idősebb fotóssal, majd eldöntik, hogy találkoznak. A jól sikerült randi a pasi lakásán folytatódik, és az egyre feszültebb hangulat egyre egyértelműbben rajzolja ki előttünk a szituációt, amit már az első perctől mind sejtettünk igazából. Aztán a film elkezd rettentő érdekes lenni. :)

Ennyi, nincs több. Megnézni. Ötös.