Solomon Kane (2009) - Rettentő unalmas, szénnécsépelt elemekkel, nevek nélkül dolgozó soft fantasy. Minden a lehető legklisésebb, az egyengonoszok (kopasz, nagydarab, sebhelyes-koszos-gusztustalan útonállók, leginkább) elhurcolják az egyenparasztokat, közben folyamatosan szakad az eső, mindenki a sárban tapicskol, de persze sosem fázik, sosem éhes, sosem fáradt. Mert valójában senki sem ember, mindenki tereptárgy, kartonbábu, a főszereplőkig bezárólag. Van egy főgonosz, akit az utolsó 5 percig nem is látunk, semmit nem tudunk meg a viselt dolgairól, céljairól, motivációjáról, csak azt, hogy szörnyen gonosz, mert ugye ez a lényeg. Nekem ez így kevés ahhoz, hogy megutáljam, és drukkoljak a hősnek, nem tudom, ki hogy van vele... Meg persze ott a maszkos szárnysegédje, akiről rém nehéz kitalálni, hogy ki is lehet.

Persze a realitást ne próbáljuk keresni. Ha kell, a főhős a földön fekve is megküzd kéttucat zombival, csak azért, hogy utána pánikszerűen elrohanjon két darab ugyanolyan zombi elől, fegyverrel a kezében. A maszkossal való küzdelemben megtudhatjuk, hogy hősünknek jedi ereje van, mindig visszaugrik a kezébe a kard, ugyanis kettőször fegyverzi le az ellenfele 10 másodpercen belül, mégis mindkétszer mindkét kezében karddal folytatja a jelenetet. Ám az ilyen banális hibáktól eltekintve is eléggé fércelt, igénytelen az akció hatása. A költséges dolgokat nem mutatják, inkább vált a kamera, úgy olcsóbb, és még alacsonyabb korhatárba is belefér, ha nem vágunk ketté annyi embert. Ennek dacára majdnem minden helyszínre kellett pár akasztott ember a fákra, sejtelmem sincs miért, de figyeljétek meg, vagy 3-4 jelenet nyitóképei ezek, hogy emberek lógnak a fán. (Azok sem ám félig oszlanak, vagy ilyesmi, jól láthatóan statiszták, akik majd utólag a bárban elsütik azt a poént, hogy "Én már voltam minden, akasztott ember is!") Ezen felül a fontos összecsapások helyszínét muszáj volt a '80-'90-es éveket idéző papírmasé fantasy díszlettel feldobni, megintcsak nem értem, mire volt ez jó. Az egyedüli dolog, ami jól néz ki a filmben, az a fél percig szereplő izzó démon a végén. Minden más siralmas.

A főhős elősztorija, majd utána a nyivákolás és szenvedés arról, hogy ő jó útra tért, érzésem szerint elmondható lett volna két mondatban, kár volt elszúrni rá fél órát. Ez a része a filmnek teljesen érdektelen. Az elején lévő harc még mondjuk oké, meg kellett mutatni, hogy lesz itt gyakás, meg közepesen jó CG, értem én.

Ez is egy olyan film, amit nem értem, minek forgattak le, illetve ha már leforgatták, akkor már miért nem kicsit jobban (ami alatt nem feltétlenül a nagyobb költségvetést értem, sőt...), mert ez így élvezhetetlen. Nagyon emlékeztetett például az Uwe Boll-féle rettenetekre, mint a Bloodrayne, vagy az In the Name of the King. Másfélnél nem adhatok jobbat, ezen felül ráadásul le is beszélnék mindenkit, aki tervezte megnézni. Kifejezetten rossz, nem szabad bedőlni neki.

Mazes and Monsters (1982) - Tovább a retro-vonalon. Ez a film szerepjátékos körökben klasszikusnak számít, mert elég kevés film járja körbe ezt a témát. Ez egyébként még a régi-régi első Dungeons&Dragons-t tűzi tollhegyre, nem nehéz a film címéből extrapolálni.

Sajnos az ellenzők táborának kedvez a film, ugyanis azt mutatja be, hogy a játék milyen veszélyes, és hogy a játékosok mind legalábbis fura figurák, de 50%-uk (a filmben négyből kettő) nettó elmebeteg. Ez is adja a cselekmény főszálát, melyben a rendkívül fiatal Tom Hanks szép lassan bekattan, és a karaktere életét kezdi élni.

Sajnos a kivételes témaválasztáson, és a '82-es évszámon kívül nem sok pozitívumot tud felmutatni a film. A látványvilág menthetetlenül szar, a sztori lapos, az alakítások szakkörös színvonalúak. De van egy bája, aki valaha is szerepjátszott, annak pedig kötelező. Kettes, leülhet.

Waitress (2007) - Romantikus vígjáték, mások szerint hozza a klasszikusok hangulatát, szerintem pedig szar. A főszereplő karakterek bántóan klisések, elnagyoltak, és vázlatosak. A főhős kiscsaj a jótehetségű pincérnő, aki sokkal többre vihetné, és majd jól kitör innen. A férjét valami vadfeminista családsegítő vázolta fel úgy kéttucat esettanulmányból, annyira szélsőségesen faszkalap. A film fő ellentététől az irreális hangvétel miatt így máris ne várjuk, hogy komolyan foglalkoztatni fog. Aztán ott vannak a főhős barátnői, akiket szintén borzasztóan hülyepicsára sikerült venni, emiatt sosem válnak igazán szimpatikussá. Nekem irritálóbb volt a szemüveges, önértékelési problémás kiscsaj, akinek végül mégiscsak kell az a (megintcsak végletekig eltúlzottan bárgyú) pasi, akit előtte nagy erőkkel koptat le, ugyanis nincs jobb. Ugyanígy végigmehetnénk az összes karakteren, az arrogáns-de-belül-mégis-jólelkű bolttulajdonos bácsival, aki a végén NYILVÁN a csajra hagy egy kisebb vagyont, ahogy azt a mézesmázos amerikai nyálfantáziákban kötelező, vagy a lecsúszott, örökké veszekedő, üvöltöző, félrekefélő, hajcsár konyhafőnök, aki (mint egy rendkívül tanulságos jelenetben kiderül) tulajdonképpen elég boldog. Kiváló. Még egy kis klisét, valaki? Hm?

Aztán ott a másik főhős, Nathan Fillion (Mit tettél, Nathan?! :S Oké, hogy nincs már Firefly, nade elvek, ember, elvek...), a nőgyógyász. A csaj és közte kialakuló affér rosszul ábrázolt, esetleges, követhetetlen, szerethetetlen. Maga a karakter is. Nyoma nincs magánéleti válságnak, gonosz feleségnek, akárminek, sportból kefél félre. Nem, ő a jófiú, a rosszfiút az elején láttuk, a férj volt az.

A legvégén kialakuló totálisnál is totálisabb happy end, a kis barbiháznak álcázott pite-bárral, benne a barbinak öltözött felszolgáló-barátnőkkel lelombozóbb volt, mint a sokéves átlag. Az ilyen filmek sokkal jobban idegesítenek, mint a gyökeresen szar, elbaszott művek, amikből az isten sem tudna normális filmet varázsolni. Ugyanis ezeknél látszik, hogy adott a technika, a költségvetés, minden, csak épp futószalagra tették a produkciót, és egy ilyen hányást raktak össze, "ez is jó lesz" felkiáltással. Nem lesz jó.

Sajnos nem tudom kettesnél jobban lehúzni, pedig morcosabb vagyok ennél...

Ja, és ismét láthattunk egy vicces magyarázó alcímet a fordító tollából. Köszönjük. Die in a fire plzkthxbai.

Éééés kedves közönség, pontosan ebben a percben lett egy éves a blog. Köszönöm az eközben kialakult olvasóknak, hogy olvasnak, a kommentelőknek, hogy kommentelnek, a trolloknak, hogy trollkodnak.

The Red Baron (2008) - Rendkívül korrekt első világháborús film a kor egyik meghatározó figurájáról, Von Richthofen báróról, az I. világháború legjobb pilótájáról. Nagyon tetszett, hogy a főbb karakterek jelleme folyamatosan fejlődött. Volt néhány elég sarkos jelenet, érzésem szerint túlerőltettél a lovagias légiharcot promótáló irányvonalat, persze nem tudom, akár lehetett ez a teljes igazság is.

Ami még nekem túl sok volt kicsit, az a romantika, amit ennek dacára elég vázlatosan ábrázoltak. Egyébként magát Leonidasz feleségét, Sarah Connort sikerült beújítani a szerepre (Lena Headey), ám a karaktere szélsőségesen makacs, nehéz eset, ezért döcögőssé válnak a jelenetek, amikben szerepel.

És különben is: minden percet sajnáltam, amit nem röpködéssel és légiharccal töltöttek meg, ezeket ugyanis ilyen jól ábrázolták. A zene, a látvány, a harc, az összhatás nem hagy maga után semmi kívánnivalót, komolyan tátott szájjal néztem minden egyes manővert, pedig olyan hatalmas flikkflakkok nincsenek. Mégis, ahogy ott dolgozik előttük a motor, ahogy előrenyúlnak röpködés közben lőni a hatalmas és kezdetleges gépfegyverekkel, ahogy a lezuhant gépekről begyűjtik a "skalpokat", mind-mind olyan hangulatot csinált, mint már régóta semmi.

3,5 bőven jár rá, majdnem 4 is. Nézzétek meg.

Ezúttal a bajuszos nőket. Mert vannak ilyenek, ma is láttam mindjárt kettőt is az utcán. És akkor itt nem két szál szőke pihéről beszélünk, hanem konkrétan olyan bajuszról, mint egy huszártiszté. Az ilyen nőknek nincs tükör a lakásában, talán tiltja a vallásuk a borotválkozást, vagy neadjisten még a borotva feltalálása előtti időkből származnak (öregasszonyok között is ijesztően elterjedt a burjánzó arcszőrzet), esetleg valaki beadta nekik, hogy ez az idei nyár divatja? Komolyan nem értem. Meghalnék, ha nő létemre egy percig is így kéne léteznem, ahogy ők ki tudnak nézni.

Labyrinth (1986) - Az eredeti, a hamisítatlan, az iggazzy retro. Az isteni, felemás szemű David Bowie-val és a mindenkiből a mélyen nyugvó pedofilt kihozó, ifjú Jennifer Connellyvel (értsd: már akkor is milyen helyes volt). Biztos vagyok benne, hogy sokan még fél percet sem lennének hajlandóak megnézni belőle, ugyanis ez még a klasszikus, gumijelmezes fantasy, rém gyermeteg és kőegyszerű sztorival. A humor fájdalmas (Sir Didymus szerencsétlenkedésein mondjuk sokat mosolyogtam), a fordulatok sablonosak, és unalmasak, de a szereplők jól kidolgozottak, érdekesek, a látványvilág pedig mindent visz, pláne '86-os szemmel. A zenei betétek is hordoznak valamit a kor letagadhatatlan bájából.

Igazi nosztalgikus élmény, és mint olyan, én megadom rá a 3,5-et.

Tonari no Totoro (1988) - Egy korai Miyazaki-film, melyet megintcsak nem tudok a nagy klasszikusok (Chihiro, Mononoke) mellé tenni, mert ahhoz túl egyszerű, túl mesés a cselekménye. Olyasmi, mint egy európai gyerekfilm. Kezdjük azzal, hogy ebben a filmben (kapaszkodjon mindenki) nincsenek negatív karakterek. Ilyet nem is tudom láttam-e már akárhol. Mindenki jó, mindenki kedves, mindenki a főhősökkel van. Egy olyan absztrakt ellenséget sikerült becsempészni (hogy azért legyen valami történés is a filmben, bár szerintem akár enélkül is meglettünk volna), mint a két főszereplő gyerek anyjának betegsége. Ennyi.

Ezen kívül arról látunk szűk másfél órát, hogy két kislány (egy nagyobb, és egy tényleg kisgyerekkorú) az apjukkal egy vidéki házba költöznek, melyet köztudomásúan "kísértenek" (biztos hogy japánul árnyaltabb volt ennél a kifejezés) az erdő szellemei. Őket nyilván csak a két kislány láthatja, és kiderül róluk, hogy tök jó fejek, és egy sor csodás kalandban lesz velük részük a hőseinknek. A címszereplő Totoro egyébként a Studio Ghibli logójaként is funkcionál azóta, szóval fogadok hogy majdnem mindenki ismeri. A kislánnyal való összeismerkedős jelenetüknél wtf arcot kellett vágnom, ugyanis kb. így zajlott: "Grüáááááoooáááá" (ezt mondja ugyanis az óriás bagolypocokizé, sőt, igazából a japán mitológiában ez a troll, hölgyeim és uraim), mire a kiscsaj, hogy "Totoro?". Én meg csettintettem, hogy mennyire ottvan fonetikából.

Amikor végképp nincs tovább, és már nem tudnak többet kihozni a ház körüli hülyéskedésekből, akkor beleerőltetnek valami konfliktust is, amit aztán szembántóan gyermeteg módon oldanak meg a szellemek (Totoro, és a hűséges Macskabusz, igen, Macskabusz, ami pontosan az, aminek hangzik), és sziruposan totális heppiend a vége, de mondtam: ez egy gyerekfilm. Amit esetenként a felnőttek is tudnak élvezni, mert miért ne. Hármast tudok rá adni, egyáltalán nem volt rossz, csak Miyazaki bőven tud többet is, ezért erre nem tudom megadni a többet. (Ja, azért imdb top#250, úgyhogy nagy bajod nem lehet, ha megnézed.)

I Love You Philip Morris (2009) - Jim Carrey és Ewan McGregor koprodukció, inkább az előbbire kihegyezve. Az első fél óra kizárólag az ő karakterének bemutatásával telik, és eléggé lol. :)

A film pedig egy kevéssé szokványos con-man történet, jó része börtönben játszódik, de az alapvonala ugyanolyan lesz: sok fordulat, nem várt esemény, részlet, ilyesmi. A vége kicsit olyan sehová sem tehető, de ezzel együtt is megérdemel egy 3,5-et. Jó választás, ha valami könnyedebbre vágysz.

Az utóbbi napok pörgését összefoglalnám pár kulcsszóban: A világ legjobb palacsintázójának felfedezése (Nagyi palacsintázója, Batthyány, és Szervita tér, hajrá), Treffort kert Fleurrel, helyi rekord beállítása az Xboxos lövöldözős hülyeségen, grafikatanulás Olthyerrel, melynek emlékezetes mellékterméke az alábbi kép, mely arról szól, hogy ehhez a szusitálhoz bizony jár három befüvezett emberszabású is:

Tudom, a maki nem emberszabású.

Csak hogy ne keveredjetek itt a bőség zavarába, két, nálam döntős dal közül kéne választani, amik ráadásul pont kevésbé ismertek. Végülis a slágereik is jók, de azokat szélsőségesen szétjátszották mindenhol. De objektíve is jobban bejönnek nekem ezek:

1. Jefferson - Youtube verzió - letöltős verzió

2. Cinnamon Street - Youtube verzió - letöltős verzió

3. Sleepin' in my Car (közkívánatra)

Mivel az embedded szavazás képtelen megjelenni, ezért itt legyetek szívesek szavazni, és/vagy kommentben, igazából az utóbbi lenne a legjobb, retro-style.

Tasogare Seibei (2002) - Egy, a szokásosnál lassabb, és kevésbé nagyszabású történettel operáló szamurájfilm, melyet nem feltétlenül ajánlanék mindenkinek, akár még a műfaj rajongó közül sem. Két szál van nagyon erősen előtérben, az egyik a család eltartása, akár nehéz körülmények között is (hasonlóan a When the Last Sword is Drawn-hoz), ám itt a másik egy romantikus vonulat lesz a főhős, Igucsi Szébé, és gyerekkori játszótársa, Tomoe között. Ennek kapcsán persze lesz párbaj, lesznek erős dialógusok, melyeken bőven átsüt a bushido szellemisége (kedvencem, mikor Tomoe bátyjával beszélgetnek horgászás közben), mely szerint nem mindig az ésszerű, vagy épp kényelmes megoldás a helyes, és így tovább. Igazi nagy akció-jelenet nem is annyira van a filmben (próbálkozás van rá a vége felé, de látszik, hogy nagyon nem ezen van a hangsúly, el is nagyolják alaposan, legalábbis a megelőző, körüljáró jelenetekhez képest). A történet lezárása (ami végülis happy end bizonyos értelemben), teljesen antiklimaktikus, japánosan elegáns, nem erőlteti ránk magát, pont olyan diszkréten visszafogott élményt nyújt, mint mondjuk a szusi.

Nekem tetszett, de sajnos nagyon magas pontot két okból sem tudok ráakasztani: egyrészt mert nagyon rétegfilm, másrészt mert egész más skálán kéne mérni ahhoz, hogy ne nézzen ki furán egy másik sokpontos, de "európaibb" film mellé téve, de ilyet ugye nem csinálunk. Úgyhogy 3-ast kap, és a személyes ajánlásomat. Csak ne sírjatok, hogy "unalmas", szóltam előre: más mint a többi.

Der Name der Rose (1986) - Klasszikusnak számító krimi (végülis az), amit én csak most láttam, egy kedves törzsolvasónk jóvoltából. :) Nem szánnék rá túl sok szót, mert biztos vagyok benne, hogy sokatok már rég megtekintette.

Kellően eltalált tempójú és látványvilágú film, szintén klasszikusnak számító irodalmi műből felépítve. Szokatlan a környezet, még szokatlanabbak a karakterek (szerencsétlen Ron Perlman megint elcseszett gnómot játszik, de hát ha egyszer ilyen feje van...), és ez meg is teremti a kellően nyomasztó hangulatot. Több fordulóponton keresztül zajik az események feltárása, és végül egész másképp zárul, mint várnánk. Kiemelném még a kicsit modoros, de jó dialógusokat. Egy-két helyen ugyan elgondolkoztam, hogy mintha a környezetbe beleerőltettek volna oda nem illő, modernebb gondolatokat is, de ennyi talán belefér a (film)művészetbe.

Aki még nem látta, annak feltétlenül ajánlanám, pontszámként pedig 4,5-et is bőven megérdemel.

Jó, valójában 9, de a kerek szám jobban hangzik. Ez a szerintem nagyon jól sikerült képregény még 2001-ben jelent meg egy Trafik nevű ingyenes magazinban, ami olyasmi volt, mint ma az egyetemeken, vagy szórakozóhelyeken megtalálható kis színes kiadványok. Pár hír, riport, stb., általában egy téma köré rendezve. A Kubát körüljáró szám végén szerepelt ez a rajz, minden mondata kincs, és majd' minden képkockán 1-2 elrejtett poén. A történelem egy darabját mentettem meg a digitalizálással, úgy érzem:

Children of Men (2006) - Megint egy régebbi, eddig valahol rejtőző film, amire most figyeltem csak fel. A húzónevek Clive Owen, Julianne Moore, és Michael Caine (akit rettentően kedvelek, és erre ez a szerep csak rátett egy lapáttal).

Szoft sci-fi, amennyiben sehol egy jetpack, lézer, vagy trónprotézisbe zárt félhalott istencsászár, ellenben vannak kicsit futurisztikus (szerintem béna) autók, meg világméretű katasztrófa, csak kicsit másképp. Ugyanis az alaptézis az, hogy az emberek nem tudnak többé szaporodni, mindenki terméketlen. Erre jön még rá a bevándorlók inváziója Angliába, mivel az a civilizáció utolsó viszonylagos védőbástyája, ők pedig kellő idegengyűlölettel reagálnak a helyzetre.

Ebben a kicsit sem barátságos setupban tűnik fel egy fekete lány, bizonyos Kee, aki márpedig terhes. És mivel bevándorló, ezért nem sok jóra számíthat, az lenne a minimum, hogy elveszik a gyerekét. Úgyhogy itt elkezdődik egy versenyfutás, bújkálás, pár fordulattal, és jónéhány nagyszabású jelenettel megszórva. Spoilereket nem írnék, nézzétek meg.

Remekül sikerült a film, nekem nagyon tetszett a többnyire realista felhang, a jól ülő emberi reakciók, még a főhősök enyhén klisés jellegét is el tudtam nézni. Imdb-n 8.1, teljesen reálisnak érzem, ezért tőlem is megkapja a négyest.

Ide kapcsolódik még, hogy mennyire utálom az olyan stáblistákat, amin feltűnési sorrendben szerepelnek a színészek, ezért az elején megcsodálhatunk olyan neveket, mint a zseniális Rob Curling, a felejthetetlen Newsreader, vagy a színészlegenda Jon Chevalier mint Café Customer, de az egyik főszereplőt fél percig kell keresnem, bőven legörgetve. Ez kinek jó? Legalább lenne átállítható, de nem.

Yip man 2 (2010) - Az első résznél jóval sablonosabb formában kapjuk meg a napi kung-fu adagot, amennyiben már nem a japán-kínai ellentét, hanem a nyugat-kelet problémák kerülnek elő, amit azért jóval több ilyen film dolgoz fel, konkrétan majdnem minden második.

Szép harci jelenetekben még mindig bővelkedik a mű, de a fő esemény, a végén lévő meccs az angol boxoló ellen teljesen falsul hatott, a kung-fu nagymester hirtelen elfelejtette a kung-fut, mert a forgatókönyvben az állt, hogy kikap. Persze csak azért, hogy Ip Man bosszút állhasson, mint az ilyen verekedős-tournament filmekben szokás. Ez eléggé elúsztatta a filmélményt, de ezen kívül jó volt a cucc, tudom ajánlani. A végén lévő Bruce Lee megjelenítés is kicsit erőltetett volt mondjuk...

Hármast kaphat.

Fullos BMW-re telik, de headsetre nem?

Illetve: Fasza zenelejátszós telefonra telik, de fülhallgatóra nem?

Unthinkable (2010) - Idegesítő film. Így foglalnám össze.

Alaptéma a nukleáris terrorfenyegetettség, és asszem nem lövök le vele nagy poénokat, ha elmondom (de, lehet hogy igen, mindegy), hogy a film nagy része arról fog szólni, hogy Samuel L. Jackson, a kiismerhetetlen kínzómester hogyan bírja szóra az amúgy gyanúsan gyorsan elfogott terroristát. Végig ott van azonban az a vonal, hogy senki nem akarja engedni, hogy végezze a dolgát. Lehet, hogy csak én vagyok lelketlen, de ilyen helyzetben egy perc gondolkodást nem okozna a helyzet, vágja csak fel apróra a figurát, majd megtanulja, hogy atommal nem fenyegetőzünk, és mellesleg talán elénekli a bombák helyét. A morálisan huszárkodó Carrie Ann Moss rettentő irritálóan hatott a szemrehányó nézéseivel, és erkölcsi drámáival, miközben mondjuk három nagyváros sorsa forgott kockán, és kicsit később bőven elkezdtek termelődni a vétlen polgári áldozatok is. Ilyen helyzetben (mondom újra, lehet, hogy csak nekem, de) súlytalan volt minden emberségre meg egyéb hülyeségre való hivatkozás.

Vártam a fordulatot, amikor majd kiderül, hogy Samuel barátunk (itteni nevén rendkívül rejtélyesen csak H) akkora spíler, hogy minden szereplő az ő módszere alá dolgozott tudtán kívül az egész film során, de nem. Esetleg kiderül, hogy nincsenek bombák, és a terrorista valójában csak le akarta tesztelni, hogy ilyen helyzetben betartják-e az amúgy érvényes konvenciókat az állam marcona emberei, de nem. A végén már bármit szívesebben belevizionáltam volna, mint azt a száraz, semmilyen történetet, amivel végül kettesben maradtam, amikor a stáblista elkezdett kúszni. A legvégén ugye nem látjuk felrobbanni a bombát, tehát végülis nem derül ki, hogy mikor mondott igazat a figura, de tartok tőle, hogy ez is egy kétségbeesett vízió a részemről. Felrobbant, a jók vesztettek, közben ráadásul le is aljasultak, de nem eléggé, így buktak mindent. Ez sajnos valószínűbb, és mint olyan, megintcsak rettentő idegesítő. Siker vagy kudarc nekem tökmindegy, de látványosan akarom. Ez a finomkodó, mindig egy kicsit messzebbre menő pipiskedés, amit a legeslegbelső kör, az ilyen szintű problémák megoldására bevetett csapat művelt, olyan dilettáns, alakoskodó amatőrizmusnak tűnt, hogy fájt.

Eredetileg 2,5-et szántam neki, de most úgy felkúrtam az agyam, hogy lerontom kettesre. Faszér' nem lehetett ezt normálisan megcsinálni, minden adott volt, basszameg.

Emlékszem egy esetre, amikor egy aktfotót mutattam egy régi barátnőmnek, aki gondterhelten fordult felém, a következő kérdéssel: "Biztos, hogy ez a lány elmúlt már 18?"

Agora (2009) - Ahány kampányfilmet már kaptak a keresztények, már bőven ideje volt egy ütősebb kontrának is, kár hogy az Agora, bármilyen jól is sikerült (nagyon jól sikerült, nyugi), totál ismeretlen.

Az alexandriai, Hüpatia nevű filozófusnő személye köti össze lazán az eseményeket. Ott kapcsolódunk be, amikor a római birodalom már két részre szakadt, de a kereszténység még csak egy megtűrt, kis vallás. Aztán persze kinövi magát, és jönnek a társadalmi súrlódások, amiket nem próbáltak kozmetikázni, pedig ugye szokás. Itt teljesen vállaltan elborultak, kegyetlenek, és sokszor aggresszíven ostobák a keresztények, és ez a tény önmagában megdobogtatta a szívemet (és ez egyenes arányosságban eredményezte a pontjelző felfelé kúszását is).

Tetszett, hogy bár Hüpatia áll a középpontban, azért ki tudott zoomolni a cselekmény pont annyira, hogy ne érezzük kisstílűnek a témaválasztást. Jól megvalósították a tömegjeleneteket is, hatásos lett az egész látványvilág.

A lezárás is jó lett, nem próbálták egyik irányban sem túlzásba vinni, a realizmust úgy érzem, nagyon előtérbe helyezték az egész film során. Persze a végső vívmányról sosem tudhatjuk meg, hogy valóban rájött-e, ennyi fikció belefér.

Simán megadom a négyest, ami majdnem négyötöd.

Elnézést a többnapos kiesésért, de Belvárosi Fesztivál volt (más egyebek mellett), Kispál, Quimby, ráadásul kellemes hölgytársaságban, szóval elfoglalt voltam, na.

Yip Man (2008) - Azért az imdb-s 8.2 kicsit erős, de egyébként egy teljesen korrekt, modern kung-fu film, személyesen Bruce Lee tanáráról, Ip Man-ról. Időben a film nagyja a japán megszállás alatt játszódik, ezért a közepe felé a dráma átveszi a főszerepet az akciótól. Ez véleményem szerint jól sikerült (bár nyilván nem rendezői döntés volt, lévén ez egy életrajzi mű), hozzáadott egy nem gyakran tapasztalt réteget a filmhez, igaz szerintem nem sikerült a japán elnyomást teljes súllyal megjeleníteni, ezt is csak a szokásos, kicsit túljátszott kung-fu filmes elemekkel érzékeltették.

Maguk a harcjelenetek szépek, jól kivitelezettek, és érzésem szerint követhetőbbek mint más ilyen jellegű művekben. Gondolom itt a Wing Chun bemutatása legalább annyira cél volt, mint bármi más, ezért egyik jelenetből sem lesz elmosódott hadonászás, nagyjából minden technikát le lehet követni. Persze az egésznek a realitáshoz csak félig-meddig van köze, van itt drót, meg hasonlók bőven.

Rettentő kevés az olyan kung-fu film, amit újranéznék, és erre is inkább azt mondanám, hogy egyszer elég volt. De az egyszernézős filmeknél azért jobb pontszámot érdemel, így lesz ez 3,5.

Ma kaptam egy ilyen levelet:

Ez annyira nem kirívó, igaz? Na, hajtás után megtudjátok mi a kirívó...

La mome (2007) - Az életrajz-filmek között ez sajnos kifejezetten a gyengébbek között van. Azzal együtt ráadásul, hogy míg mondjuk Ray Charles zenéjéhez közöm sincs, Edith Piafot még hallgatok is.

Egyrészt nagyon elnyújtották, túlrészletezték. Sok töltelékjelenetet kapunk a fontosak mellé, nem értem miért. Össze-vissza ugrálunk az időben, ez zavaró volt. A film szimbolizmusa is teljesen falsul hatott, nem tudott megfogni. Ezt mondjuk 1,5 órában, dokumentarista tárgyilagossággal kellett volna megcsinálni, elvégre Edith Piaf élete kellően mozgalmas volt ahhoz, hogy ne kelljen mindenféle filmművészeti elemekkel felvizezni fogyaszthatóra.

Ami pozitívum volt, az mind Marion Cotillard érdeme, meg a stábé, akik megcsinálták őt ilyenre, mert hasonlóan Charlize Theronhoz, ő is véghezvitt egy hátborzongató alakváltást. Teljesen átélte a szerepét, és mivel ugye minden egyes jelenetnek ő volt a középpontjában, ezért végig a legjobbat kellett nyújtania.

Összességében 2,5-et tudok adni a filmnek.

Hotaru no haka (1988) - Ha röviden kéne összefoglalni, akkor egy imdb-s user review rendkívül találó címét idézném: "The best movie you'll never want to see again".

Mindig jó lecke megnézni egy régi japán animét: láthatjuk hogy ők régen sem csináltak gagyit, szépen kézzel is tökéletesre rajzoltak mindent. A perfekt látványvilághoz jön még egy nagyon erős sztori: a '45-ös bombázásokban otthonukat elvesztő árva testvérpárról szól, pontosabban a báty, Seita erőfeszítéseiről, hogy eltartsa kishúgát, Setsuko-t. A film retrospektív szemszögből zajlik, ezért már az elején megtudjuk, mi lesz a vége, nem hagynak kétséget semmi felől.

Voltaképpen nincsenek fordulatok sem, vagy mozgalmasság, vagy bármi ilyesmi a filmben, hanem egy lassan, előre láthatóan, de feltartóztathatatlanul hömpölygő eseménysorozatot látunk. Semmit nem csomagolnak be nekünk, nincsenek rejtett értelmek, itt minden ott fog történni az orrunk előtt, ha tetszik, ha nem. Többnyire nem fog, érzelmileg nagyon erősen hat majd' minden jelenet, európai mércével talán kicsit sok is ennyi szívszorítás. De ha át tudja adni magát az ember (a többségnek ezzel nem lesz gondja, a film simán beránt), akkor másfél óra alatt úgy leültet, hogy csak győzzünk felkelni.

Imdb top #179, ilyet pedig véletlenül nem szoktak elérni filmek. Én is megadom neki a 4,5-et.