Talán kicsit túl egyszerű feladvány lenne, ha megkérdezném, hogy hol vagyok ma. És igen, Mf rendkívül alkalomhoz illő pólóján maga a velencei kalmár látható. (Tudom, polip, kuss.)
Másnap már egymást váltva folytattuk az utat, és előbb a szlovén, majd az olasz határt (ezúttal gond nélkül) átlépve megérkeztünk a második nap előirányzott célállomásába: Velencébe.
Az ide vezető út kapcsán kell megjegyeznem, hogy amennyire szeretünk fújni az itthoni autópályadíjakra, meg annak a rendszerére, kint azért elég húzós pénzekért megy az ilyesmi. Nyugatabbra majdnem mindenhol a távolság után fizetős rendszer megy, kapukkal. Ez olyan, hogy ha behajtasz egy fizetős szakaszra, akkor egy sorompónál kapsz egy jegyet, amit kilépéskor egy hasonló automatába teszel be, majd vagy bankkártyával, vagy valami helyi chipkártyával, esetleg kp-vel kifizeted azt az egy utat. Ami gyakran 1-2 órás vezetés után került annyiba, mint itthon a több napos korlátlan matrica. Plusz így újonnan néha elég para tudott lenni ez az automatás rendszer, lévén ötvenen állnak mögötted, mire megtalálod, hol kell nyelvet váltani, az önmagában fél nap, így nem is próbálkozol vele, viszont a helyiül villogtatott hülyeségeket többnyire nem érted, így csak remélni tudod, hogy minden jól megy, és vársz az égi jelre, ami a sorompó felnyílásában tud manifesztálódni. Így is volt egy-két esetünk, amikor konkrétan emberi munkaerőig el kellett mennünk a parancsnoki láncban, mivel az amúgy elvileg elfogadott és tökéletes kártyámat az istennek sem ette a gép. Ide tartozik egyébként, hogy elsősorban ezeket az automatákat okolom azért is, hogy az út elején gyakorlatilag még tökéletes állapotú bankkártyám olyan szinten kopott szanaszét az út végére, hogy még. Pedig itthon is használom eleget, csak persze emberi kezelés mellett, és nem is baszódott szét, itt meg pár nap alatt drasztikusan.
És tudjátok mi működik még nagyon hasonlóan? A parkolóházak. Na, abból itt egyből be is próbáltuk azt, ami talán egészen az út végéig a legemlékezetesebb maradt. Egyrészt kikúrtmód magas volt (relatíve, ugye), és ez kiválóan frusztrálta Haszprust, amikor kettesben hörgetve a motort felcsapattam a beépített totálbrutál szerpentinen az egészségeshez képest úgy dupla sebességgel. :) Nade nem is ez volt a lényeg, hanem hogy itt egy rendkívül lelkesen mutogató olasz jómunkásember azt az utasítást adta, hogy hagyjuk nyitva, a kulcsot meg benne, hátha át kell állni vele. Mi ezen nem kicsit néztünk össze, nem lévén túlságosan meggyőződve a helyi biztonság atombiztos mivoltáról, ám végül azzal hagytuk ott dolgot, hogy egyrészt a faszom fog most már átállni, másrészt pedig ha bármi eltűnik, akkor olyan balhét csapunk, mint a kurvaélet, lévén többek közt az őrzésért fizetünk, szóval.
Aztán bevettük magunkat a városba, ahol nagyon hamar azt konstatáltuk, hogy csak a turisták, illetve az ő kiszolgálásukra szakosodott személyzet van jelen. A nap folyamán többször is előjött különböző apróságok kapcsán ez a téma, miszerint valószínűleg az ablakok nagy része töküres teret takar, nincs mögötte senki/semmi. A város maga persze ezzel együtt is zseniális, és ez volt az egyik olyan megállónk, ami előtt rendkívül be voltam sózva, mivel legutóbb szűk fél napot sikerült itt töltenem még zsenge gimis koromban, és azóta visszavágytam. Most sokkal teljesebben bejártuk, és egy-két nagyon időigényes és/vagy megközelíthetetlen helyet leszámítva úgy érzem, végig is néztük. Itt már én is elszabadultam a kisebbik fényképezőgéppel, így arányosan több, viszont hullámzóbb minőségű fotó készült, mivel én abszolút nem vagyok gyakorlott fotós.
Azt figyeltük még meg, hogy a honos arcok nagyon értenek a hajóikhoz, de valószínűleg ők előbb tudtak hajót vezetni, mint autót, szóval érthető. Ez így most eléggé átadhatatlan, de egészen meredek manővereket láttunk tőlük a vízen, rezzenetlen arccal előadva. A másik érdekes dolog a Haszprus által on demand kooperációnak elnevezett hozzállás volt. Ugyanis a legtöbb dologra (és itt megint kiemelném a vízi közlekedést, ami ott úgy nagyjából az egyetlen fajta közlekedés) nem volt szabály, vagy ha volt, hát mindenki látványosan leszarta. Ellenben adott szituációban mindenki arra épített, hogy a másik résztvevő kooperálni fog vele. A kikötött kishajó majd szépen odébbáll, ha a nagyhajó oda akar parkolni, ilyesmikre kell gondolni. Kicsit később a vezetéssel kapcsolatban is megtapasztalhattuk ugyanezt, de ez már kicsit inkább a holnapi történet része. :)
A helyi konyhákat annyira nem vettük bele a megtapasztalni való dolgok sorába, több okból is. Egyrészt ahol mi járunk, az tipikus belváros, turistacsalogató helyek, ahol a kaja jó eséllyel nem csak kurva drága, de még rossz is lesz. Másrészt pedig ha minden helyen leülünk enni valamit, azzal annyi idő tud hirtelen eltelni, amennyiről nem akarunk ezért lemondani. Tudom, hogy ez most sok, gasztronómiailag érzékeny olvasóban kicsapja a biztosítékot, de megnyugtatnék azért mindenkit, hogy az utunk során érintett vidékek egy-két kivétellel (olaszhon mondjuk pont ilyen, mindegy) nem rendelkeztek specifikus és kiemelkedő konyhaművészettel, így nem is éreztem úgy, hogy egy lehetséges gasztro-körutat szalasztok el éppen. Ha ez némiképp csillapítja a kedélyeket, elmondom, hogy itt azért ettünk egy pizzatekercset, illetve jégkását, ami ugyan nem kifejezett olasz édesség, de a Velencei-tavas kiruccanás óta nem tudok lejönni róla. Azóta ha Velence nevű helyen járok, azonnal ilyet kell ennem. :D
Az is nagyjából általánosságnak mondható az út során, hogy spontán, egyben próbáltuk látni a helyeket, így konkrét látnivalókról annyira hosszasan nem fogok tudni értekezni, mivel ugye mi sem kaptunk róluk olyan sok információt, illetve sokszor nem is erre volt kihegyezve a városnézés, hanem úgy összességében mindenre.
Természetesen ma is kaptok zseniális, válogatott galériát, a szállást viszont ezúttal nem fotóztuk, ezért nem is ma szólnék róla, hanem inkább majd holnap, mivel holnapi napunk első állomása az a város volt, ahol végül aludtunk, és nem szeretném előre elspoilerezni. A velencei körnek végül már erősen sötétedéskor lett vége, amikor is visszamentünk a parkolóházba, ahol láss csodát, ott várt minket az autónk és a hiánytalan cuccunk. Mondjuk kifelé jövet senki egy kurva szót nem kérdezett tőlünk, így az autóval való kiállást bárki eljátszhatta volna...
No mindegy, mi ettől függetlenül acélos elszántsággal haladtunk tovább következő úticélunk felé...
(Eurotrip, 2. nap - 2011.06.27.) (előző nap) (következő nap)
Olvass az útról Haszprusnál is. - Második napi bejegyzése
