Spartacus - Blood and Sand, s01 (2010) - Naszóval az van, hogy még anno az első rész teljesen elborzasztott, ezért az kapott egy ennek megfelelően ekézős kritikát (én meg ehhez kapcsolódóan megkaptam a blog első retardált kommentjét, köszönjük, még sok ilyet). Aztán a kalandból megnézett további részek minősége olyan meredeken ívelt felfelé, hogy azon komolyan meglepődtem. Ezért úgy érzem, most, az első évad végén rehabilitáljuk ezt a művet, mert korántsem lett olyan rossz, mint az elejéből sejtettem.
A két relatíve nagy név (John Hannah és Lucy Lawless) mellett abszolút új arcokat láthatunk, akik jól is néznek ki, és meglepően jól is játszanak. Sőt, gyakran azt éreztem, hogy a szerepük szorítja korlátok közé őket, mert néhány karakter bizony kicsit körvonalas lett (néhány rabszolga, vagy a Doctore). Ó, nyugalom, a főbb szerepekben ez azért nem fordul elő, különösen John Hannah nyújt emlékezeteset, minden a színen töltött percét élvezet nézni, annyira fel tud oldódni az ellentmondásos Batiatus bőrében. De a mellékszálak között is ugyanígy abszolút korrekt lett Varro és Ashur története is, mindegyikben külön fordulatokkal és meglepetésekkel. Akit szerintem méltatlanul elhanyagoltak, és lett volna benne még bőven lehetőség, az Solonius, a rivális lanista.
A női front is rendkívül fontos, egyrészt a pornográfiával határos jelenetek sokasága miatt (és ki mondta hogy az baj? :P), másrészt mert ott is egy zseniális melléksztori bontakozik ki Lucretia (a milfkirálynő Lucy Lawless) és Ilithyia között, és akkor még nem is beszéltünk a vagonszám prezentált szebbnél-szebb nemes- és rabszolgalányokról. Ők kellettek is ebbe a sorozatba, annak macsós jellege miatt. Remekül egészítették ki a látványvilágot.
Ha már a látványról van szó, ezzel kapcsolatban jó irányba mentek a készítők, és nem erőltették annyira az első rész szín- és (lowcost) CG-orgiáját, hanem visszafogták magukat, és innentől csak a vért öntözik géppel, meg a harcjelenetekre segítenek rá némiképp. Nyilván a várost és a háttereket is így csinálják, de próbálták kevésbé ordítóan (a felhős hátterek máris nem hatnak olyan vásárinak, mint az első rész ötmillió színű gradienses naplementéje). Tetszett, hogy nem ragadta el őket Hollywood lendülete, és nem estek át fantasyba, csak kisebb történelmi pontatlanságokat tartalmaz a mű. (Kinek mi a kicsi, ugye...)
Maga a főszál kellően lendületesen alakul, egy üresjárattal megvert rész sem volt (pedig nagyon nagy sikersorozatokat tudnék mondani, ahol voltak részek amin konkrétan elaludtam...igen, a Lost), mindig elénk tettek valami izgulnivalót. Nem féltek a drasztikus megoldásoktól sem, végre egy olyan film, amiben ha valaki hülyeséget csinál, megsérül, ha valaki megsérül, akkor hosszú időn át gyógyul, ha pedig valakinek úgy jön ki hogy abszolút a rövidebbet húzta, akkor meghal, tökmindegy mennyi screen time-ot kapott előtte. Ehhez tartozik, hogy ügyes trükk a halottak képernyőn tartása kísértet/álom/látomás formájában. Jót tesz a hangulatnak, nem kell azonnal megválnunk a karaktertől, ésatöbbi.
Azt kell mondjam, amit már az elején is: az első ballépést követően teljesen korrektül megtalálták a hangot a készítők, és egy enyhén akciófilmesített, tesztoszteronnal átitatott, de prezentábilis évadot láthattunk. Sajnos (?) az a hír járja, hogy a főhős orvosi eltávja miatt a második évad nem a sztorit folytatja, hanem az előzményekről fog szólni. Hát, majd meglátjuk hogy sikerül, én reménykedem.
Ebben a témában a Róma tette fel a lécet, amit még leverni is nehéz, nemhogy átugrani, de ennek a sorozatnak sikerült megrezgetnie, úgyhogy bizakodva várom a második szériát.
