Itthon sajnos azt tapasztalom, hogy a stand up comedy egyet jelent a Showder Klubbal, pedig hát az ehhez elég sovány, igazából. Pedig vannak ott egész jó tehetségek: Bödőcs Tibor, Hadházi László, Kiss Ádám, Kovács András Péter, Kőhalmi Zoltán és Beliczai Balázs, a többiek szerintem nagyon lemaradnak tőlük (Lóránt Barna pedig úgy tűnik, egyelőre inkább hangutánzóként van beskatulyázva, pedig nagyon jó a szövege, rá kéne feküdnie arra a vonalra). Mondom, mi a gond az egésszel:

Kezdjük azzal, hogy ha már nagyrészt konzervpoénokkal dolgoznak, akkor rakjanak már össze legalább 1,5-2 órányi anyagot, és akkor nem történik meg az, ami most fájdalmasan gyakran, hogy akár egy évadon belül is többször kell hallanunk valamit (az élő szereplésekről nem is beszélve). De szerintem adásonként 15 percnyi cuccot írni nem is lenne akkora kihívás, pláne, hogy lehet reagálni aktualitásokra is, miegyéb. Tessék megnézni Robin Williamst, aki egyszál magában két órás műsort nyom le, egyszerre. Erre itthon szerintem egyik komédiás sem lenne képes, pedig itt kezdődik az önállóság. Amíg csak csapatban tudnak fellépni, az kevés. Felfedezésre jó ez a Showder Klub, csak nem tudja őket elengedni (nyilván, mert így elviszik a műsort a többi, gyengébb próbálkozó ellenére is), ők pedig nem tudnak kilépni belőle. Pedig páran már szerintem egyedül is bevonzanának annyi nézőt, hogy megéljenek belőle. Reméljük lesz ilyen.

A másik nagy fájdalmam a témaválasztások körül megy. Nagyon sokan építkeznek a '90-es évekből megmaradt, elsősorban politika-centrikus demagóghumorra. Azt szokta meg a nép, az mindenkinek bejön, politkust szidni divat is, egyszerű is, miért ne. Ez valahol érthető is, mert nyilván a kisebb ellenállás felé indulunk, de kényelmes, langyos stílussal még senki nem lett nagy. Hogy ezt a hiányosságot megértsük, nézzünk pl. Bill Hickset, vagy Russel Peterst. Két tök eltérő standupos, akiknek a stílusa itthon totál ismeretlen. Hicks egészen mélyre menve támadja a társadalom alapvető berendezkedését, sokszor a durva, szándékos megbotránkoztatástól sem riad vissza. Peters pedig a faji, népi jellemzőkre hegyezi ki minden műsorát. Itthon ilyet ki merne megtenni? Azt érzem, hogy külföldön mindegyik előadó azonosítható egy saját stílussal, míg itthon legfeljebb egy-két kedvenc témát tudnék mondani a nevekhez, de sokszor még azt sem, mindenki kb. "ugyanazt" adja elő. Ráadásul sokan kb. úgy, hogy ha valakit berángatok az utcáról, sokkal jobbat rögtönöz.

Nem értem, miért van nálunk ennyire gyerekcipőben a standup, holott az usában már a '80-as években is bőven virágzott. Nálunk meg talán Hofi volt az első úttörője a dolognak, de az még nem pont ez volt. Igazi formájában csak most, az utóbbi 10 évben jelent meg. És ha már ennyivel később kezdjük, azt hihetnénk, majd sokkal gyorsabban fog fejlődni, mert már van rá recept, de hát láthatólag nem, ott állunk egy helyben, ahol elkezdtük.

Na de hogy a lényegre térjek, itt van néhány név, akikkel el lehet kezdeni az igazi stand-up comedy műfajával való ismerkedést (az angoltudás mindegyikhez elkél, egyes esetekben már-már extrém mértékben).

Jeff Dunham - Na, ő egyből különleges eset, ugyanis elsősorban hasbeszélő, de a műsorai elején van sima stand-up is, és az is tökéletesen jó, ezért gondoltam legyen ő az első név. Néhány karaktere már végigsöpört a neten is, sokan ismerik Ahmedet, a halott terroristát, aki az ő egyik bábuja. Bájos, kreatív, és eredeti a stílusa, mindenkinek tudom ajánlani.

Russel Peters - Kanadai-indiai srác, aki kisebbségiként zseniálisan megragadta a lehetőséget, hogy a többi kisebbségről szóljon, érintettsége lévén nem fogják megszólni érte, gondolta. És jól gondolta. Egy-két igen offenzív dolgot is mond néha, ám olyan ártatlan stílusban tudja tálalni, hogy nem lehet érte haragudni. Minden műsora e köré épül, mégis megunhatatlan, egyenként is többszörnézősek.

Robin Williams - Nem mindenki tudja róla, de stand-up comedyvel is kereste a kenyerét egy időben. Igen emlékezetes a Broadwayen előadott, rekordhosszú műsora, bár itt már mindenkinek össze kell szednie magát angolból, nem kegyelmez a nem-natív nézőknek. Kreatívan használja fel a műfaj egyik jelképének számító fél literes ásványvizet. :)

Lee Evans - Angol figura, a változatos arckifejezések mestere, néha igen idiótán bír kinézni. Műsorai szintén elég hosszúak, ráadásul öltönyben adja elő őket, szóval szokott is róla szakadni a víz rendesen. Amennyit jön-megy, ugrál és produlkál, ahhoz extrém állóképesség kell, ebben biztos vagyok. Főleg az ún. "observational humor" az ő területe, különlegességként megemlíthető, hogy tárgyakat is meg szokott személyesíteni, ezt eddig csak nála láttam. A többiekhez képest ő nehezebben érthető nyelvileg.

Eddie Murphy - Egy újabb filmsztár, aki régen inkább komédiás volt. Az ő műsorai még az usa alapvetően telített piacán is híresnek számítottak, tehát nagyon nem foghatunk mellé, ha megnézzük őket. A legbensőségesebb (pl. gyerekkort érintő) sztoriktól egészen alpári mélységekig el tud menni témáit illetően, így a végére mindenki megkapja a saját favoritját, akármi is legyen az. Utánzásai is elég jók, bár szerintem neki nem ez az elsődleges profilja.

Oké, vegyük a többi filmsztárt is, ha már:

Jim Carrey - Műsoraiból kiderül, hogy nem csak az arca, hanem az egész teste gumiból van. Néha egész komolyan képes produkálni magát. Témaválasztásai mondhatni szokásosak, semmi egyedit nem tudtam felfedezni ezügyben. Őt a stílusa teszi azzá. Aki szereti, az már csak attól is röhög, ha ránéz.

Chris Rock - A visítós néger. Az egész műsorát olyan hangnemben adja elő, mintha legalábbis vitatkozna valakivel, ez már önmagában egész poénossá teszi. Ő is érint néhány igen kényes témát (pl. szerintem örökbecsű, és rendkívül tanulságos a "black people vs. niggers" rész), amit másnak nem biztos, hogy elnéznének. Egyébként azt vettem észre, hogy a feketéknek van egy-két saját témájuk, amit szeretnek körüljárni, ilyen pl. a párkapcsolat, ami mindegyiküknél előkerül valahogy, és teljesen más, mint amikor egy fehér standupos műsorában szerepel ugyanez. Angolból ő is a haladó szintet képviseli.

Nnna, most már viszont csak nem-filmes standuposok jönnek:

Dave Chapelle - Csak hogy maradjunk a feketéknél. :) Őt igazából annyira nem nevezném kiemelkedőnek, egyszerűen csak jó és közkedvelt, sokan ismerik.

Ricky Gervais - Ő már egy érdekesebb figura. Az egyik trademarkja a szándékosan túljátszott egoizmus, a másik a szándékosan offenzív tartalom. Sokan kerülnek a célkeresztjébe úgy, hogy nyilván ő is tudja: elég gyenge lábakon áll a támadó jellegű érvelése, ám attól még vicces. Ő mondjuk pont elég sok poént forgat vissza, és elsősorban nem is egészestés műsorokkal nyomul, hanem valami sorozattal, de hát istenem. Egyébként angol, ami megintcsak tök más stílust eredményez, mint az amerikaiaké.

George Carlin - Ez a csávó már akkor öreg volt, amikor kezdte a pályát, a végére meg egyenesen vén. Témái is sokszor ehhez idomulnak, és ez is teszi őt egyedivé. Nála is alapvető elem a társadalomnak való szándékos nem-megfelelés. Inkább egyszer nézhetőnek mondanám a műsorait, poénjai elsőre is átadják a teljes erejüket, nem komplikáltak, és nincs mögötte egy annyira erős stílus, hogy többször is meg akarjam nézni. De ettől még emlékezetes, nem maradhat ki senkinek.

Pablo Francisco - Na, ő meg latin, elvileg legalábbis. Ő elsősorban a hangjával játszik, utánoz is. Legfőbb attrakciója a sztenderd filmes trailerhang, ez minden műsorában előkerül. Stílusát kicsit szokni kell, nem mindenkinek fog bejönni. Angolból is eléggé megdolgoztat, pedig nincs akcentusa.

Bill Maher - Elértünk az egyik nagy kedvencemhez. Az ő témái elsősorban a politika (és azon belül is Bush) körül forognak, de valami hihetetlen szellemességgel és ötletességgel. Valójában legtöbbször nem is annyira viccel, vagy poénkodik, csak egymás mellé tesz tényeket, és rámutat az így bennük rejlő poénra. Az ő műsorainak a legnagyobb a szavatossága, máig sem tudtam megunni őket. Másik nagy témája az egyházellenesség, erről csinált egy külön filmet is, ami azonban rendkívül lapos és demagóg, engem nagyon lehangolt, nem tudom javasolni. De standupjai brilliánsak, még egyszer kiemelten ajánlom mindenkinek.

Bill Hicks - Ő elég ikonikus figura volt a komédia világában, stílusa abszolút egyedi, sajnos fiatalon meghalt. Szintén kifejezetten hajt a negatív közvéleményre, témáit minden finomkodás nélkül adja elő, néha szándékosan és céltalanul profán és offenzív. Szerintem keveseknek jön be, meg kell szokni a stílusát, mert nagyon erős, viszont ha már egyszer ráéreztél, akkor hangos-könnyezős-összegörnyedős nevetés lesz a jutalmad nem egyszer.

No, nagyjából ennyit tudok javasolni első nekifutásra, ők azok, akiktől egynél több műsort láttam (az egyetlen kivétel ez alól Robin Williams), ennél fogva úgy érzem, mondhatom, hogy valamelyest ismerem őket. Ha megnéztél akár egyet-kettőt is közülük, érteni fogod, miért nem vagyok elégedett az itthoni stand-uppal.